Astraal

Astraal (2021)

Svédországban nem igazán vannak sivatagok, mégis pillanatok alatt a puszta közepére tud minket teleportálni az Astraal zenekar, akik természetesen a jó öreg stoner/doom mellett tették le a voksukat 2015-ben. A zenekart Emil Hardarson, énekes-gitáros álmodta meg egy züllött pillanatában, akihez nem sokkal az alapötlet után csatlakozott Joel Jansson, dobos. A most megjelent, a zenekar nevét viselő debütáló anyag dalai feltételezhetően már ebben az időben elkezdtek íródni, hiszen az Astraal korongja igazából az elmúlt években megjelent tételek csokorba szedése, rendszerezése. Persze az idő múlásával az “alapanyag” is nemesedett, ahogy a horda tovább bővült: 2017-ben második gitárosként érkezett Joel Edvardsson, 2018-ban pedig a stílus nélkülözhetetlen brummogását szolgáltató basszusgitáros, Jonathan Holmström.

Ahogy a zenekar története sem kíván különösebb megfejtéseket, úgy maga a zene sem fog kihívások elé állítani. Tipikusnak mondható súlyos, elszállós stoner iszapba ragadhatunk bele a lemez elindítása után, már a The Watcher esetében is, ahol a banda teljes egészében ki is tárulkozik előttünk. Nyitó tétel ellenére nem hagy maga után sok emléket, mivel nemcsak témái, de az éneke is igencsak jellegtelenre sikerült. Azt azonban mindenképp érdemes megemlíteni, hogy már itt hallhatjuk a blues, valamint a hard rock irányába történő visszatekintést, ami azért több helyen tud működni a majd’ ötven perces játékidő alatt. A jóval rövidebb Man Of Nothing is foggal-körömmel kapaszkodik a sablonok párkányába, nehogy lezuhanjon a Egyéniség körútra, de a Sabbathra hajazó lüktetés és karakteresebb vokál már nem tántorít el attól, hogy kíváncsi legyek a folytatásra.

A Yesterdays Dream már kellemes dallamokat is hordoz magában a csörömpölős, sokszor hallott gitártémák mellett, sőt, néhány pillanatra egy kis feszesség, erő is megjelenik benne, amit aztán a megkésett gitárszóló és a túlnyújtás söpör gyorsan a szőnyeg alá. Ezek után már félve láttam neki a hosszú játékidővel rendelkező The Last Rays Of The Sunnak, ami azért inkább pozitív irányba lendítette elő a csapatot, mint negatívba. Megjelenik a zenében néhány groove és a dalszerzés sem annyira elcsépelt elemekből építkezik. A rövid Supergiantra senkinek nem lehet szüksége az életben, viszont az LP-vel szemben itt helyet kapó Chasing The Sun (vinylen helyette a Timeless Void kapott helyet, fogalmam sincs, milyen megfontolásból) ismét a jobb szerzemények sorát gazdagítja. Egész hangulatos refrént sikerült írni ennek a hosszú és lassú, de legalább igazán doomos dalnak. A Walls Of Whispers öt percére ismét nem volt különösebben szükség, míg a záró The River That Runs úgy gondolta, hogy tíz percet is megérdemel… Ezzel nem is vitatkoznék különösebben, mert az Astraal abban csupán a néhány grandiózusabb tételben tud hangulatossá válni.

Sajnos csak azoknak tudom ajánlani ezt a kiadványt, akik már eleget füstöltek ahhoz, hogy egy középszerű stoner lemez lázba hozza őket. Egyetlen új dal nélkül kiadni egy debütálást nem túl szép dolog, főleg, hogy minden eddigi szerzemény elérhető volt a csapat bandcamp oldalán eddig is. Kíváncsiság esetén azonban itt a kiadó oldala is, ahol megfülelhető az egész anyag.

április 03.,
május 04.,
május 05.,