Ataraxy
The Last Mirror (2022)

A spanyol metal színtér talán a világ egyik legjobban őrzött titka. Az ország méretéhez képest nem került be túl sok banda a köztudatba, pedig a minőség az mindig is megvolt. Death metal terén már az arannyal bevont 90-es években is adták ki egyre másra a demo-kat az ibériaiak, sőt sokuk még az albumig is eljutott egy nevesincs kiadó jóvoltából. Ha a Feretrum, Christ Denied, Antropomorfia, korai Elbereth, Repugnance vagy a Chococrispis-re (nem szívatok senkit, tényleg ez volt a nevük) gondolok akkor kicsit kísérletezős de minőségi rothadó mohával bevont kripta death jut eszembe. Muszáj megemlítenem a személyes kedvence bandámat is, a Proclamation-ból kinőtt Teitanblood-ot is, de ők távolról sem csak vegytiszta halálfémet játszanak. Most, hogy mindenkit sikerült elárasztanom nevekkel, meg kell érkeznünk a fő témánkhoz ami az Ataraxy. Mondhatnám, hogy történetük a többi spanyol bandáéhoz hasonló azonban hazudnék, ők már megkapják a nekik járó figyelmet, legalábbis undergound berkeken belül. A 2008-ban alapított banda Aragon városának temetőjéből kelt ki és elég hamar lecsapott rájuk a Memento Mori majd a Dark Descent Records is. Szinte csak egy demo-ba meg egy EP-be került nekik ez a gyorsan jövő lehetőség és eddigi munkásságuk alapján el kell ismerni, hogy rászolgáltak a bizalomra. Persze rajongóik száma így is véges de még mindig többen vannak mint a rég eltemetett elődöknek. Két albumuk jelent meg eddig a már említetteken kívül, mindenkinek ajánlom figyelmébe akik még nem hallották, minőségi halálfém a javából. Elsietni sose szokták a folytatást de ez eddig kifizetődött a számukra, négy év után jelentkezik az Ataraxy a legújabb művükkel ami a The Last Mirror nevet kapta.

Az Ataraxy stabil felállással működik ami általában jót jelent, megvan köztük a kémia és nem egy átjáróházként működnek. Ők azok akik szembenéznek a halál vöröslő szemével akárcsak a legbátrabb torreádorok: Javi aki a vokál és a ritmus gitárért felel. Santi szintén a hathúrost kezeli, két gitáros jobb mint egy alapon. Edu kezében búg a bőgő és Viejo kapta a dobot. Ezek a urak az előző albumok során elsősorban a remek dalszerzői vénájukkal és a hangulatteremtés révén hívták fel magukra a figyelmemet. A Presages az a bizonyos ajtó ami beenged minket ebbe a kietlen, vészterhes világba. 2 perces hangulatteremtő számról beszélünk ami azt is teszi amit kell…hangulatot teremt. A horrorfilmekre jellemző dalszerkezet és a gitár már szinte kísérteties melódiái meghozzák a kedvet a The Last Mirror-höz.

A The Bell That Constantly Sounds az első igazi szám és rögtön az album leghosszabb szerzeménye is. Sejtelmesen és kísértetiesen avat be minket akárcsak egy rég elhunyt komornyik szelleme engedne be minket egy elhagyatott kastélyba. A bevezetőben már említettem, hogy az Ataraxy a hangulathoz és az okosan felépített dalokhoz ért a legjobban, ezt is rögtön meg is tapasztalhatjuk. Eddigi munkásságuk legkiforrottabb lemezével van dolgunk, málházósan lidérces riffek, súlyos dobok és egy kicsit Martin Van Drunen-re hajazó vokálok jellemzik ezt a dalt. Tempóváltásokról is gondoskodik az Ataraxy, ha kell akkor rálépnek a gázpedálra azonban ők nem az ész nélküli hentelés hívei. A doom mélyen áthatja ezt a tételt, lassan őrölnek fel minket a szenvedés malmai, egy megfoghatatlan depresszió és melankólia járja át testünket. Most, hogy bemelegítettünk meg is érkezik a Decline ami nem teketóriázik, egyből megragad minket és nem eresztenek. Sokkal dinamikusabb és tempósabb számról beszélünk de itt is figyeltek arra, hogy az a bizonyos láthatatlan komorság jelen legyen. A szám 2/3-nál vissza is tér ez a fájdalmas depresszió a zenébe is, utána viszont csontdaráló üzemmódba kapcsol a társaság.

A Visions of Absence gyönyörű, selymesen szomorú akkordokkal édesget minket, hogy utána minden erejével gyomorszájon vágjon minket az Ataraxy. Disszonáns és komor hangulatú témákra, emlékezetes kiállásokra kell számítani. Fájdalmas doom-ra hajazó részek persze itt is vannak, nem is az Ataraxy lenne az ha nem mennénk be legalább egy pár lépésnyit a siralomházba. Az Under the Cypress Shadow több mint 7 perces hosszával ismét egy nehezebb falatot kapunk. Javi vokálja talán itt a legfájdalmasabb, olyan érzése van az embernek amikor hallgatja, hogy csak antidepresszánsokon és egyéb tablettákon élhet. Persze akik tudják mi fán terem az Asphyx és Drunen mester azoknak nem fog túl sok újat mutatni de egy picit azért mégiscsak csavart ezen a stíluson Javi. Míg Martin esetében inkább egy tébolyda egyik betege jut eszembe a zárt osztályról addig Javi-t inkább az elvonón keresném. El kell mondani, hogy az Under the Cypress Shadow ugyan egy jó szám de nem kiemelkedő, talán itt éreztem először azt, hogy egy kicsit átrepült a fejem felett a dal. Mindez a hatodik perc után kezdődő vészjóslóan szép részig tartott, ez egy kifejezetten emlékezetes része a dalnak.

A Silence szerencsére nem 6 és fél percnyi csendet jelent hanem egyszerre fájdalmas és szép melódiákat ami után megnyaljuk mind a tíz ujjunkat. Középtempósan de mégis energikusan vágtázik tovább a Silence, teszi mindezt tetszetős kiállásokkal és persze hangulattal megtámogatva. Külön felhívnám a figyelmet a 4. perc utáni részre, zseniális ahogyan átkötik a durvulást a lebegősebb, könnyedebb résszel. A fináléban meg olyan melódiákat hallunk a gitártól ami egy jobbfajta funeral doom albumon is bőven elférne. Az A Mirror Reflects Our Fate lassú, szinte víz alattinak ható húrpengetéssel hozza el a véget. Ez a víz viszont itt sem maradhat tiszta, sötét füst lepi el a felszínét, szemünknek már láthatatlanná téve azt. Az Ataraxy itt is azt csinálja amihez ért, aki zenei forradalmár annak nem ez lesz a bandája, azt jobb ha tőlem tudja. Viszont akik minőségi, okosan felépített dalszerkezettel rendelkező, hangulatos és atmoszférikus death metal-t szeretnének fogyasztani azoknak ezüsttálcán lehet felszolgálni a The Last Mirror-t.

Nem okozott csalódást nekem az Ataraxy, sőt eddigi legerősebb albumával álltak elő az amigo-k. Ügyesen keverik a lapokat és jól egyensúlyoznak a belezős death metal és a fájdalmasan szép hangulatteremtés között. Doom rajongók is bátran tehetnek egy próbát a The Last Mirror-rel, sok szerethető dolgot fognak rajta találni. Persze itt sem lett minden tökéletes, egy árnyalattal több tapadósabb rész lehetett volna a középtempós és gyorsabb részekben is. Az Under the Cypress Shadow talán egy kicsit gyengébbnek tűnik a többi számnál de végső soron még így is egy igen erős albumot kaptunk a The Last Mirror személyében ami után nyugodtan tükörbe nézhet az Ataraxy. A The Last Mirror június 17-én, jelenik meg a Dark Descent Records gondozásában. Vinyl fanok pedig a Me Saco un Ojo-nál kutakodjanak.

Ataraxy – The Last Mirror (2022): 4 komment

  • boymester szerint:

    Nem lett rossz az új lemez, viszont a Revelations of the Etherealt nálam nem ugrották meg. Azt anno sokat hallgattam.

    • Crissz93 szerint:

      Érdekes, nálam az All Hope Fades számított az etalonnak:) Kicsit nyüstöltem azóta az albumot, nálam még mindig ugyanúgy üt.

  • 69Nostromo79 szerint:

    Nos, a stílust tekintve én a vagy vagy híve vagyok, kicsit idegen volt ez tőlem, de remekül leírtad, mert messze elkerültem volna őket a zsánermutatóból következően. Hálás vagyok az írásért, mert bizony így kimaradtak volna a látómezőmből, így – ha továbbra sem lettek kedvencek – a stílus kissé felfedte bájait. (Nekem a death-esebb részek jobban feküdtek, de ha csak a billentyűs részeket hallgattam meg volna belőle, még elvártam volna csak egy atmoszferikus albumot. :D) De hát kinek a pap, kinek a papné. 🙂

    • Crissz93 szerint:

      Igen ez a fajta merengősebb death metal nehezebben adja magát mint a hagyományos, több időt kell eltölteni vele, hogy felfedje az összes szíkretét 🙂 Örülök, ha sikerült egy kicsit közelebb hoznom hozzád őket.

Piratefest Budapest
július 03.