Nyilván nem olyan egyszerű dallamos death metálban újat mutatni, és mivel talán ez egyben lehetetlen küldetés, a legjobb az, ha nem is próbálkozunk ilyesmivel, hanem egyszerűen átadjuk magunkat az ösztöneinknek és magunk keverjük ki a saját dallamainkat. Szerintem pontosan ezt tette az Atarka zenekar is az Egyesült Királyságból debütáló Sleeping Giant lemezével, ami méltó a műfaj nagy öregeihez, és bár messze nem tökéletes, azért simán lehet ajánlani olyan fémfejeknek, akik szívesen hallgatják a régi In Flames, vagy At The Gates lemezeket, habár itt semmilyen göteborgi hangulat nincs. Ezt muszáj megjegyezni, mert nem szeretnélek félrevezetni titeket. Sokszor nagyon lassú, és egyben doomos, nem is, sokkal inkább sludge-os, amit hallunk, így aztán a mizantróp sistergések kedvelői is jó lóra tesznek, ha fogadnak a brit zenekarra.
Olykor viszont nagyon klassz fülbemászó, szerethetően nyálas énekdallamokat hallani, így aztán a populárisabb műfajok hívei sem biztos, hogy kereket oldanak a lemez hallgatása közben.
Sokat nem igazán tudni a zenekarról, egyelőre független bandaként tevékenykednek, hogy mióta, arról nincs tudomásom, az viszont tény, hogy idén márciusban rukkoltak elő a Sleeping Giant koronggal, ami elérhető CD lemezen, van digipack kiadás, és nagyon-nagyon dicséretes módon minden létező Streaming felületen meg lehet hallgatni a zenéjüket. Ha végképp nincs semmilyen efféle opció nyitva számodra, akkor ott lesz a YouTube, ahova egészen tisztességes minőségben fel van töltve az album.
A borító nem olyan rossz, de láttam már jobbakat, őszintén szólva ha csak ezen múlik nem fog meg a korong, és nem választom ki a rengeteg általam ismeretlen muzikális alkotást magában foglaló milliőből. Ami viszont sokkal jobban sikerült az a hangzás, szerintem korrekt, modern, egészen tiszta, nem mondom, hogy nem kellett kicsit tekergetni az equalizert eleinte, de aztán nagyon egymásra találtunk.
Átkozottul dicséretes, hogy a lemez nem akar fárasztani minket, 44 perces hossza ideális is lehetne, de részemről jobban viseltem volna, ha talán egy 5-10 perccel rövidebb, akkor sokkal direktebb lett volna a megközelítés, nem néztem az órát zenehallgatás közben, de agresszív zenéből kicsivel több, mint félóra akkor is elég, ha a vokalista Jamie Smith és Daniel McCarthy gitáros igazán odavágós, lélekbemarkoló refréneket, átvezetőket szabadít el a dalokban. A zene nem bonyolult, pont annyira komplex, hogy szórakoztatni tudjon, de nincsenek matekos megfejtések, amiket igazából nem is mindig szívlelek, Sludge, dallamos death metál, édesen depresszív melankólia jellemzi a nótákat, olyanok, mint egy sötét alagútban bolyongani, ahonnan lehet nem is lesz kiút. Phil Sheldon dobos és Adam Bayliss nagyon jól alapoz, érdemes felvinni a basszust, hogy ki tudjuk élvezni munkájuk gyümölcsét, de ne vigyük túlzásba a dolgot, mert akkor nem halljuk meg azokat a finomabb megoldásokat, amiket Alex Dutton és Daniel elrejt a fémfolyam morajlásában, mert bizony ilyenek is akadnak. Azt kell mondanom, ez egy nagyon jó indítás, a srácok abszolút rákerültek a radaromra, szemmel fogom őket tartani, mert a következő albumuk lehet, hogy instant klasszikus lesz, de persze tévedhetek, nem ez lenne az első alkalom. Akadnak keleties ízek is a zenében, a gitárharmóniákban tetten érhető némi orientalizmus, de csak módjával.
Végső soron tehát a sludge, a dallamos death, a grooveosabb zúzdák, és talán kicsit a poposabb metál műfajok kedvelői számára tudom ajánlani a bandát, nyilván a véleményem szubjektív, és ha nem is lesz mindenki annyira elájulva az Atarka muzsikájától – nagyon állat, ez egy sárkány a Magic The Gathering nevű fantasy kártyajáték univerzumban – szerintem abban egyet érthetünk, hogy a középszerűnél jóval magasabb színvonalon indított az albioni ötösfogat.
Szerző: Lambach
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
