Atlantean Kodex

The Course Of Empire (2019)

    A hősi eposzok, a fantasy nem feltétlenül, de az emelkedett hangulat és monumentalitás szerintem mindig is a klasszikus heavy metal része volt, legyen szó a műfaj kezdetét jelentő angol bandákról, vagy jelenünk töménytelenül áramló és borzalmasan unalmas, sokszor jellegtelen epikus, power metal hordáitól. Tehát maga a pátosz nem egy vaktában született gondolat, hogy idegesítse a „veszettül kemény vagyok és csak brutál zenét hallgatok” rajongótábort, mert bizony az ő kedvenc riffjeik is emiatt az örökség miatt olyanok, amilyenek. Még a legelvetemültebb black harmóniák is hordozzák a pluszt, a fenségességet, ami miatt vonzónak találhatjuk. A lényeg: nem bűn felkapaszkodni a hegy tetejére és büszkén a nap felé lendíteni a kardunkat, sem pedig az árboc tetejére mászva hagyni, hogy lengesse szakállunk az istenek lehelete. 

Minderre tökéletes alkalmat szolgáltat számunkra az Atlantean Kodex immáron harmadik nagylemeze, a The Course Of Empire. A Scald, Cromlech, Solstice, Manowar örökséget dédelgető és dicsőséggel továbbépítő bajor horda ugyanis a bő hat évvel ezelőtti, egyébként zseniális The White Goddess után végre újra belecsapott a lecsóba és felhúzta az epikus metal zászlaját oda, ahol egy komolyan vehető zenekarnak tartania kellene ebben a stílusban. A The Course Of Empire ismét hosszú, nehéz anyag lett, rengeteg felfedezni valóval. Hasítanak a heavy metal szólók és menetelések, kalapácsként súlyt le a tekintélyt parancsoló doom, valamint fel-feltűnnek akusztikus betétek, szimfonikus betétek. Ez utóbbi pont annyira, hogy még csak eszünkbe se juttassa a giccs fogalmát. A nagyszerű az egészben az, hogy Markus Becker énekes csapata mindezt ennyire természetesen, egységesen még sosem tudta tálalni. Számomra ennek köszönhetően úgy röppent el az órás játékidő, mintha egyetlen, hatalmas himnuszt hallgattam volna végig és mindez egy cseppet sem esett nehezemre. Tehát a zene, a hangulat és a dalszövegek egyértelműen a stílus kiteljesedését szolgálják, amihez hasonlót bizony jó, ha egy évtizedben egyszer kapunk meg ilyen minőségben.

A rövid bevezető után, ami gyakorlatilag a People Of The Moonhoz is csatolható lenne, sorban kapjuk a 8-10 perc környékén mozgó tételeket, amit csak néhány egyszerű akusztikus betét tud megtörni. Ahogy fentebb hallhatjátok, slágerrel indul a lemez, viszont azzal sem árulok el nagy dolgot, hogy ugyanúgy folytatódik. A Lion Of Chaldea például az a dal, amiben először meg tudtam barátkozni Markus vokáljával. Korábbi anyagaikat is nagyon szerettem, de ennyire érett éneklésre még nem igazán volt példa, mint amit itt művel, ráadásul a továbbiakban sem panaszkodhatunk. A valamivel könnyedebb szerzemények után ront nekünk a Chariots egy irdatlan riffel, valamint a Gyűrűk ura zenéjének szándékos megidézésével. Ami működik 8 percben, az működik rövidebb játékidő alatt is, ezt bizonyítja be a The Innermost Light 3 és fél perce, de utána természetesen visszatérünk az izmosabb darabok felé. Az A Secret Byzantium a lemez epikus doom vonalát erősíti, így hát instant kedvencemmé vált már első meghallgatás alkalmával. A valamivel komorabb hangulat után a He Who Walks Behind The Years gyorsul fel fokozatosan, amire szükség is van, mielőtt szembe találjuk magunkat a záró tételekkel, vagy inkább tétellel. A Spell Of The Western, a címadó The Course Of Empire, valamint a tényleges befejezést szolgáltató Die Welt Von Gestern ugyanis akárcsak a lemez eleje, gond nélkül összekapcsolható zeneileg, így elmondhatjuk, hogy egy bő 14 perces remekmű int nekünk búcsút ködbe burkolódzó hajójáról.

Ez az anyag lesz 2019 legjobb epikus metal anyaga, amit nem hinném, hogy bármilyen kiadvány képes veszélyeztetni. Gondosan kiötölt és pontosan kivitelezett stílusgyakorlat, amit mindenkinek hallania kell, aki szereti a misztikumot, fantasyt és a fenséges hangulatot. A Ván Records jóvoltából a teljes albumot végighallgathatjátok a zenekar bandcamp oldalán.

Vélemény, hozzászólás?

Atlantean Kodex – The Course Of Empire (2019): 4 komment

  • BathoryDoom BathoryDoom szerint:

    Már a The White Goddess megjelenésekor kikiáltottam őket a legizgalmasabb kortárs (epikus) doom metal bandának, most meg már az is bebizonyosodott, hogy valóban nincs ennél feljebb – ez a lemez egy paraszthajszálnyival még jobbnak is tűnik! Talán az ének lehetne olykor izmosabb (Eric Adamsből mondjuk csak egy van, hehe), ez azonban nem tekinthető hibának, egy konkrétan máris klasszikussá érett anyagról beszélhetünk. (A borító pedig tényleg gyönyörű, pompás lehet a bakelit-verzió!) Simán lehet Az Év Albuma!

    (És ha már epic. Nem tudom, lesz-e nálatok Ereb Altor-kritika, nekem ez a véleményem: tőlük sokat vártam, és nem is rossz az új mű, viszont amennyire fasza epikus metalt toltak régebben, olyannyira sajnálom, hogy náluk már szinte átvette az uralmat a black metal… Annyi black horda van manapság, mint égen a csillag, erre még ők is ezt a hangzást választották. Kár.)

    • Armand Armand szerint:

      Szia!

      Érdekelne a szemléleted az Ereb Altor új albumáról. Én csak bíztalak, hogy bártan írd meg a kritikád.

    • boymester boymester szerint:

      Nálam pont ezért az Ereb Altor egy egylemezes banda… A By Honour zseniális, a többi pedig pusztán Bathory majmolás (bár azért minőségi kivitelezésben). Inkább jönne több Isole album… És ha Armand a cikkírást promócióját elvégezte, akkor én meg a HP-ra hívom fel a figyelmed, mert ott bizony megtépázták ezt a lemezt rendesen:) Érdemes azt is kipróbálni.

  • farrrkas farrrkas szerint:

    Nagyszerűen összefoglaltad. És micsoda pazar borító díszíti az egészet!

október 27.,