A kiadvány címe ezúttal telitalálat, de a 20-as számot bátran felcserélhetjük 35-re! Az amerikai Attaxe ugyanis három és fél évtizede járja azt a bizonyos rögös utat. A csapat 1985-ben alakult, azóta négyszer oszlottak fel, illetve alakultak újjá, legutóbb tavaly indították be a motorokat. Alappal merülhet fel a kérdés, hogy akkor a nyáron megjelent gyűjteményes korong címében mit keres a 20-as számjegy?! Nos, ez a gyűjtemény első ízben 2006-ban jelent meg a csapat saját kiadásában, az első demójuk megjelenésének huszadik évfordulójára időzítve. A német Pure Steel Records pedig az ismételt újjáalakulás apropóján a nyár közepén újra kiadta az idén 35 éve alapított Attaxe gyűjteményét.
A csapat tehát a közmegegyezéses aranykorban indult, ráadásul az USA-ból, sok babér mégsem termett nekik. Az ohiói Cleveland ugyan sosem volt a metal fellegvára, de a muzsika révén a tortából egy kis szelet azért járt volna ennek a tehetséges csapatnak. 1985-ben összejött nekik egy Metal Blade szerződés, egy évre rá el is készült a bemutatkozó korong, de hivatalosan sosem jelent meg. Az okok előttem sem világosak, illetve azt sem értem, hogy manapság mi az akadálya annak, hogy akár egy bandcamp oldalra, akár a legnagyobb videomegosztó felületre kikerüljön a felvétel… A tény sajnos az, hogy így a csapatnak jelen gyűjteményen kívül sosem készült hivatalos lemeze. Attaxe név alatt mindössze hat demó kazetta, egy EP és 2003-ból egy nem hivatalos CD a mérlegük. A zenekar két alapembere, a számtalan underground heavy metal bandában megfordult Juan Ricardo énekes és Steve Sinur dobos. Ray Hitchcock basszusgitáros szintén a korai időszaktól a csapat tagja, a két gitáros pedig tavaly csatlakozott hozzájuk. A gyűjteményes CD átfogó képet ad arról, hogy mi is történt az Attaxe háza táján az elmúlt évtizedekben. Kiadványok terén a zenekar az első öt évben, azaz 1990-ig volt aktív. A gyűjtemény is főként ezekre a megjelenésekre koncentrál.
Az Attaxe alapvetően power metalban utazott, a riffjeiken és a nótaszerkezeteken az olyan európai mesterek hatása érződik, mint a korabeli Accept, Helloween, illetve Judas Priest. Többnyire középtempós, gitár gazdag szerzemények készültek az ohiói próbateremben. Az introt és az azt követő két dalt ugyan az ezredforduló után rögzítették, a további tizenkét tétel azonban közvetlenül a hőskor demó szalagjairól lett átemelve. A hangzás a régi dalok esetében is vállalható, ugyanis a demók stúdiós körülmények között készültek, nem a próbaterem sarkában felállított magnó volt a megfejtés. Természetesen a hangzás nem tépi le a hajunkat, de minden hangszer (még a basszusgitár is) megfelelően hallható. A Blood on the Moon dobjai úgy szólnak, mint a Running Wild „Branded and Exiled” lemezén. Hol volt még ilyenkor a trigger, meg a digitális technika… A Pedal to the Metal és az Out of the Storm a Screaming/Defenders korszakos Judas Priestet idézik. Lendületes power metal dalok, Juan szárnyaló énekével, Halfordos sikolyokkal és füstölgő gitárhúrokkal.
A zavarodott beszédhangokat rejtő Remember Me-ben egy ápolt és az őt kezelő hölgy dialógusát hallgathatjuk meg, majd a Suicide képében egy olyan dal következik, melyben a Helloween hatását véltem felfedezni, de akad benne egy enyhe extrém metalos énektéma is. A Lovefire power balladaként indul, majd ebből is egy himnikus heavy metal dal bontakozik ki. Nem is tudok mást írni róla, csak azt, hogy tipikus ’80-as évek. A Jealosy nyitóriffje akkora Scorpions, hogy talán még Rudolf Schenker is csettintene, ha meghallaná! Ez a dal inkább a korszak hard rockjához áll közelebb, mintsem a heavy metalhoz. A különbőző helyszíneken és időpontokban rögzített demók minősége természetesen hullámzó. Az Accept-es Powermad és az utolsó két szerzemény megszólalása kevésbé erőteljes, de a dalok hallatán meg kell, hogy állapítsam, a csapatnak voltak ötletei, nótaszerzés végett nem kellett a szomszédba menniük. A Powermad dalnak jól áll a második felében hallható hosszúra nyújtott hangszeres rész. A Leave it All Behind-ot és a Capture the Universe-et a remekül teljesítő ritmusszekció viszi a hátán, a gitárok csak színesítenek, illetve az ének is ezekben a dalokban a legvisszafogottabb, Juan a korong ezen részén kevésbé szárnyal.
A borítókép a feltehetően a múlt század ’20-as, ’30-as éveiből származó fegyences fotóval ugyan nem tudom, miként passzol a csapat koncepciójába, de ez a legkevesebb. A Pure Steel Records áldásos régészeti kutatómunkájának újabb eredménye ez a CD! Egy lelet a ’80-as évek heavy metaljának régen elfeledett korszakából. A hozzám hasonló örök kutatók bátran a kincseik közé helyezhetik ezt a kordokumentumot!
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
