Auld Ridge

Consanguineous Tales of Bloodshed and Treachery (2021)

Kifejezetten komoly varázsa van az életemben a felfedezésnek, a korábban meg nem élt érzések keresésének és ehhez kiváló helyet biztosít számomra a webzine. Mindig tudok hova fejlődni és végtelen sok anyaghoz férek hozzá, amikhez korábban nehéz lett volna legális keretek közt hozzájutnom. A látókör szélesedik, a világ változik, mégis néha úgy érzem, hogy egy-egy műfaj bőségesen elérte már az általa kínált lehetőségeket és kezd kifulladni. Ilyenkor jön az, hogy a zenészek keresik a különböző fúziós lehetőségeket és addig-addig változtatják a dolgokat, míg már vagy nem hasonlítanak az eredetire, vagy pedig egy újabb nosztalgiahullám ismét megengedetté nem teszi a sablonosság használatát. Az elmúlt időszakban elég sok atmoszférikus black metal anyag megfordult például nálam és teljes mértékben kezdtem meggyőződni arról, hogy a műfaj bizony ugyanazokat a köröket járja és nem tud már igazán ütős lemezt kitermelni magából, maximum jónak nevezhetőt. Ekkor érkezett Franciaországból (kezdetben Anglia volt alkotásának színhelye) O.W.G.A lemeze, ami gyorsan felülírt bennem minden korábbi gondolatot.

Magáról az előadóról sem igazán lehet többet tudni annál, minthogy jelenleg két projektet működtet: egyet Auld Ridge, egyet pedig Albionic Hermeticism névvel. Előbbinek találtam magam szembe a második hivatalos nagylemezével, ez a Consanguineous Tales of Bloodshed and Treachery. A kiadvány véres meséket ígér a kereszténység hajnalának, első évszázadainak békét hirdető, leggusztustalanabb időszakáról és ezeket maradéktalanul teljesíti is. A barbár világban, ami itt elénk tárul, szinte az állatokkal egyenrangú az ösztönei által vezérelt emberiség. A káoszt csak egy új, szigorú szabályokat lefektető vallással lehetett megzabolázni és jobbágysorba taszítani a legalját (a népesség 90%-át). A kor szellemiségét, realitását kézzel foghatóan adja vissza a korong a zenébe folyamatosan beépített középkori dallamoknak, melyek sokszor olyan részét képzik a műnek, hogy nem tudnánk megkülönböztetni a modern aprításoktól. Szinte hallhatjuk, ahogy a várúr nagy reccsenés közben letépi a combot az egészben sült állatról, majd vértől ragacsos kezével büszkén lóbálja feje felett, hallhatjuk, ahogy rongyokban penészedő ellenlábasai a várbörtönben kaparják a falat, míg ki nem hullanak a körmeik. Legmerészebb álmaik közé tartozott a vízbe fojtás vagy nyilvános akasztás, melyek a leghumánusabb, leggyorsabb végnek számítottak akkoriban. Elementáris, máig hátborzongató érzéseket kelt bennünk ennek a világnak a valóssága, melyet az Auld Ridge szépen zenébe pakolva hozott el nekünk. Visszakanyarodtunk tehát a műfajhoz, ami bizony még nem forrta ki magát teljesen, ha olyan anyagot képes kisajtolni magából, mint a Consanguineos Tales Of bloodshed And Treachery. Energiadús, friss black metal borzasztóan jó hangzással, ami mindennek teret ad, amivel csak nekünk támad a játékideje alatt. Minden perce alaposan átgondolt és az egész album tökéletes egységet alkot. Ezek után ideje lesz belekóstolnom a másik projektbe és valahonnan levadászni a debütálást is.
Na de nézzük csak ezt az anyagot. Mitől tud igazán hatásos lenni?
A válasz egyszerű: jól van megírva. Minden része érdekes, izgalmas és van annyira dallamos végtelen ridegsége mellett, hogy folyamatosan tovább és tovább rántson magával egy időutazás erejéig. Jut hely tébolyító monotóniának, finom akusztikus hangszerelésnek, templomi orgonának, brutálisan nagy riffeknek. Az ének ugyan kevésbé változatos, de a narratív acsarkodás, károgás állandóan velőt rázó őszinteséggel érkezik, hol sikollyá, hol hörgéssé torzulva, itt-ott pedig kórusokat (templomi kórusokat) is hallhatunk a végeredményben.

Ilyen kórussal kezdődik alapvetően a lemez és a Triumph In The Grave című dal is. Pillanatok alatt kapjuk meg a darálátst és dal nagy részét végigkísérő ritmusokat, miközben újabb és újabb dallamok is megférnek egymás mellett. A maga 10 percével ez a tétel a lemez leghosszabb alkotása, de folyamatos változása, alakulása egy pillanatra sem teszi unalmassá. Már itt megjelenik az időnként nagy hangsúlyt kapó orgona, ami szinte egy gonosz film zenéjévé képes változtatni az feszes tempót diktáló szerzeményt. Félúton megkondulnak a harangok és jöhet az akusztikus rész, ami kétség kívül a legerősebb része az összes dalnak. Bőr alá kúszó, gyönyörű kórus és finom billentyűhangok készítik elő azt a hatalmas doom riffet, ami innentől kezdve vezérelni fog minket. Az ének folyamatosan elindul vissza a károgás irányába, de a kriptából itt már nincs menekülés, csak a dal végén egy kis középtempós menetelés. A lovagkori költészet szépségét idézi meg a Bourgogne finom hangszerelésű gitárjátéka, melybe fokozatosan, sejtelmesen úszik be halkan egy férfi kórus, majd a billentyűk, hogy a könnyed tánc helyét átvegye egy sötét, misztikus hangulat. Szépen altat, bódít a dal, hogy ebbe robbanjon bele a legagresszívebb, leghalálosabb tétel, a Pant-Mawr, Boniarth. A tempó főszereplője itt a dob, amire egy pillanatig sem panaszkodhatunk. Minden megmozdulást lehet hallani, a zakatolása pedig képes lebontani egy komolyabb hegységet is, ha van hozzá megfelelő hangerőtök.

Az Ancient Pride újfent a középkori dallamoknak kedvez, melyek hintájába most nem robbanás, hanem egy súlyso és nehéz téma ül bele a folytatásban. Ebből alakul ki a Massacre in 437, ami a kedvencemmé vált az egyébként teljes mértékben azonos színvonalú lemezen. Talán itt találni a legtöbb finomságot, melyek csak több hallgatás eredményeként adják meg magukat. Ahogy a különböző harmónia rétegek egymásra rakódnak a dalban, az valami félelmetes, akárcsak az, hogy szinte folyamatosan könnyítést várunk a daltól, de az egyre inkább erőszakosabbá és kiszámíthatatlanabbá válik egészen a végéig. Ugyan ismét akusztikus tételt kapunk utána, de a nem túl bizalomgerjesztő című There Is No Room For God Here bizony nem a feloldozást, megynugtatást szolgálja, csupán a kiszolgáltatottság érzését képes növelni. A barátságos hosszúsággal (47 perc) rendelkező, ám jóval hosszabbnak tűnő anyagot végül a Troneck zárja a műfajra jellemző monotonabb hozzáállást is beiktatva a képbe, de a tempóváltásoknak és a hangulatnak hála itt sem fogunk unatkozni.

Nagyon jól összerakott, igényes kiadvánnyal van dolgunk tehát a lemezzel kapcsolatban, ami képes volt számomra bebizonyítani ebben az évben is, hogy az atmoszférikus black metal bizony nemcsak életben van, de tud még igazán nagyszerű produkciók létrehozására is. Mint a bevezetőben írtam, ezek után muszáj lesz feltérképezni mindent, ami O.W.G.A munkásságához köthető, mivel az egyértelmű, hogy zsigerből tudta hozni ezt a magas színvonalat. A kiadó nevére kattintva minden hozzá köthető kiadványt megtaláltok, meghallgathattok.

szeptember 25.,
október 01.,