Vannak olyan mérföldkövek, amiket eltakar a fű, vagy túl gyorsan haladunk a járműben az úton, hogy észrevehessük. Vannak olyan művészek is, akikre később figyel fel az utókor. Mint ahogy csak évtizedekkel később, igaz azóta is csodáljuk a – helyreállított – sárgát azokon a napraforgókon. Készülnek és készültek olyan lemezek, amikre a népszerűséghajhász kattingatós világban sem szán időt a hallgató. Akkor is ritkán, ha a maga módján meglehetősen elkötelezett, bár mára kissé stílusokba is merevedett rajongói tábor(ok) hard rock és heavy metal fanokat tömörítenek egy-egy produkció köré.
Így aztán a 2012-ben Angliában alakult és angolul is éneklő heavy/power/progresszív metalt játszó Avenford hazai (magyar) zenei újság mellékleteként 2014. márciusában megjelentetett első lemeze, a Mortal Price, mint elementáris erejű album sokakhoz eljutva is rejtett mérföldkőként ült meg a szilárd talajon, vagy inkább under the ground. Mert ha valami underground, akkor az Avenford aztán igazán az volt és maradt. Itt az ideje, hogy a visszatekintő sorozatban felhívjam a figyelmet a már hétéves albumra.
A korongon felálló banda Arpie Gamson – ének és gitár, Peter Szehoffner – gitár, Zed Slaughter – basszus és Jean Pete – dobok. A csapatot Szehoffner Péter és Gamsz Árpád alapította 2012-ben a dalok jelentős többségét is ők írták 2013. folyamán. Jóllehet, a gitáros-dalszerző Péter metal zenei munkássága nem előzmény nélküli, ahogy Árpád is játszott hazai undergound HM-zenekarokban, az első igazi, kiforrott művük az Avenford albumában testesült meg.
A zenekar több alkalommal is fellépett hazánkban (azaz itthon), miközben elsősorban – már csak akkori életük kötődései révén is – a londoni, illetve az Egyesült Királyság béli klubok színpadi deszkáit koptatta, hogy a nemzetközi metal színtéren vesse meg a lábát. Én magam pl. a debütálás évében a székesfehérvári Fezen nulladik napján láttam a zenekarrá formálódott csapatot. A Fezen Klub helyszínen, a zárt tér színpadán adott koncertjükre az utolsó pillanatban kihirdetett műsor dacára is egy jó háznyi közönség volt kíváncsi. A bulit követő kézrázásra is számos új rajongó állt sorban a mikrobusz mellett, miközben a zenészek elégedett mosollyal végezték a kicuccolást.
Meg is volt minden okuk az elégedettségre, mert az elhangzott dalok, gyakorlatilag úgy szólaltak meg, ahogy az a lemezen hallható. Ez nem kis teljesítmény, bárki megmondhatja, ha csak belefülel a nótákba. Alkalmanként az énekes Gamsz Árpi is megragadta fehér gitárját, ami csak fokozta az egyébként is telt, neoklasszikus gitárszólókkal teletűzdelt, kimunkált zene monumentális hatását.
Elevenen él bennem az emlék, amikor egy reggel megvettem az újságot ott, ahol mindig, amolyan rítusként. Nem tudtam ellenállni és „gyári” CD hallgatására vetemedtem a járműben, olyannyira érdekelt, a korong. A harmadik dalnál megálltam, hogy újabb negyedórán át hallgassam ezt a zenét. Mivel „vakon” hallgattam az akkor ismeretlen zenekart, azt sem hittem, hogy egy magyar bandát hallok. Máig változatlan meggyőződésem szerint ebben a stílusban addig idegen nyelven, ennyire nemzetközi szinten, tulajdonképpen tökéletes angolsággal nem készült még lemez magyar bandától. S amikor sorolnám az utóbbi, mondjuk három évtized jelentős magyar vonatkozású albumait ez a korong, bizony, mindig köztük lesz.
A túlbeszélésig nem ismételt, de az egyes emberek és az emberiség önpusztító életéről szóló nagyon eleven társadalmi mondanivaló csak ráadás a finoman kidolgozott zenei témákhoz. A témák mára már nem csak egy-egy sci-fi mű lapjain elevenednek meg, de bármelyik híradó csatornáján látjuk, ahogy az emberiség megfizeti halandóságának árát a tetteiért – ráadásul jobbára nem is azok, akik a környezet, a társadalom és a civilizáció rombolásért szűkebb-tágabb környezetünkben felelősek. A lemez dalai alatt effektként felvillanó walkie-talkie-s jelentés szinte megrázó, ha valóban átélni akarjuk a zenét. Az alapos klasszikus zenei műveltségről tanúskodó, és zeneelméleti szempontból is képzettségről árulkodó dalfelépítések a megcélzott nemzetközi színvonalon is megállják helyüket. A zeneplatformos világban feldobott dalok és hasonló produkciók tömegéből ma is kiemelkedik a penge éles hangzású, gyors tempók elegáns váltásait a tradicionális heavy metal lüktetével keverő muzsika. Hogy a zenei alap, a dob-basszus összjátéka néhányszor megidézi az Iron Maiden-t sem véletlen.
A zenefolyam szövetében a klasszikus betétek, vagy akár csak apró motívumok olyan természetességgel rejtőznek, mint azt a maga idejében, meghökkenve hallhattuk a Rising Force lemezein. Az énektémák kidolgozottak: a stílusra fogékonyak fülében már az első hallásra rögzülnek, mégsem fogja tudni senki akkor után énekelni, annyira fifikás ívük van minden dalban. A zenét leginkább az a sokoldalúság jellemzi, ahogy nem fukarkodik a dalok végére, már-már, vagy pontosan az elúsztatás alá újabb és újabb, addig nem hallott zenei motívumokat felvonultatni. Ilyen könnyed pimaszságot számtalan (és részemről nem véletlenül felemlített) Helloween– és Maiden-, Megadeth, illetve a korai Metallica-dalokban érhet tetten a fanatikus hallgató. Miért is ne szórnák a fogós dallamokat az Avenford-dalszerzők? Hiszen jut bőven az ötletekből! És itt a lemez másik jellegzetessége: lehetne a kompozíciók sokasága emiatt is egy l’art pour l’art virtuozitás-gyűjtemény, mégsem fullad bele ebbe a potenciális hibába. A lendületes témaváltások, a ritmusképletek sora gyakran hallatszik (és látszott a koncerten is) örömzenélésnek, a banda mégsem kerül önnön hatása alá. Szavakkal nehéz ezt megfogalmazni, és tán nem is érdemes tovább ragozni. Jellemző példaként érdemes azonban kiemelni a címadó nótát (Mortal Price), ami eleve egy három dalos kompozíció, s még az átmenetei is olyan szépen megfogalmazottak, mint egy-egy kidolgozott kapocs a láncon. Ilyenkor két hegy között a lankán utazik el a gyanútlan hallgató a bevezetőben említett autóval – a zenei mérföldkő mellett.
A csapat a későbbiekben még jó néhányszor fellépett magyarországi klubokban és eljutott egy újabb albumig. A zenekar felállása ekkor (2016-ban) Szehoffner Péter – gitáros, Arpie Gamson – gitár/ének a bolgár Jivodar Dimitrov – dobok és a brit Tom Longbottom – basszuson. Az első lemez komoly referenciának bizonyult.
A három énekest is megért, egyre magasabb szintre jutó, legalább ~6 lemezes lengyel progresszív/power csapat, az Ex Libris tagja, Piotr Sikora, a Helloween-ből, mára pedig a Masterplan-ből ismert Roland Grapow is közreműködnek rajta. A felvételek egyébként az ő stúdiójában készültek. Hallható a lemezen a hazai rock/metal közönségnek bemutatást sem igénylő Maróthy Zoltán játéka, vendégjátékos Kiss Zoltán (EGO Project, Age Of Nemesis), továbbá Apollo Papathanasio (Firewind, Spiritual Beggars).
Az Avenford végül feloszlott, zenészei szétszéledtek, egy részük hazaköltözött. A zeneileg nyughatatlan Szehoffner Péter keze alatt tovább muzsikál a gitár és bármely hangszer, amihez hozzányúl. Hogy mikor lesz ennek a hallgatóság számára eredménye, az most a jövő titka. A gitáron is kiválóan játszó Gamsz Árpád még 2017-ben hagyta el a zenekart (a banda, tulajdonképpen, ettől fogva inaktív) köszönetet mondva mindenkinek, akivel együtt játszott, így a zenekar valamennyi tagjának (Mészáros Zoltán, Pete Jean, Daniel Csokmei, Bolo Oskroba, Rob Leech és Michal Kaspovich). Ő nem sokkal ezután a Mobil Mánia énekese lett, a tűzkeresztségen a zenekar első Aréna-koncertjén 2018. Vízkereszt napján került sor.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
