Avenged Sevenfold
Life Is But a Dream…

(Warner Records • 2023)
Morcos
2023. július 2.
3
Pontszám
7

A változás egy banda életében szinte elkerülhetetlen. Az idő, a tapasztalatok nemcsak minket mint befogadókat érint, de ugyanezt élik meg a zenészek is. Persze, lehet próbálni kötni az ebet a karóhoz, s ugyanazt a metódust és stílust lehozni hosszú évtizedeken keresztül (*khm*…AC/DC); de lehet ezt szöges ellentétes módon is művelni, amikor minden egyes kiadványban valami új stílust próbál egy együttes (mondjuk Ulver?) – de maga a változás valamilyen módon mindkét végletben jelen van. És ritkán, de megeshet az a forgatókönyv is, mint amin most az Avenged Sevenfold ment keresztül.

Ezidáig a szóban forgó amerikai társulat alkotott már metalcore, hard rock és heavy metal műfajokban, de számomra mindig unalmasnak érződtek a kiadványaik. Egy hosszú, hét éves periódust követően jelentkeztek a Life Is But a Dream… című lemezükkel (maga a lemezt közel négy éven keresztül írták), ami elsőként a rendkívül tetszetős albumborítójával hívta fel magára a figyelmem (Wes Lang minimalista művész festménye), de később a puszta kíváncsiságom adta meg a hiányzó motivációt, hogy elkalandozzak eme album világában. És egyszerűen leesett az állam… ugyanis, a Life Is But a Dream… egy határozottan avant-garde metal lemez!

Zeneileg egy sokszínű albumról van szó. Keverednek benne thrash-es, heavy metal-os riffek egyaránt, de akadnak blues, jazz, funk, elektronikus és szimfonikus zenei részek is benne – történetesen a San Bernardino Symphony 78 tagú szimfonikus zenekar több gyönyörű dallamot is szolgáltatott ehhez a lemezhez (lásd: a (D)eath című szám). Egyértelműen az album első fele a “fémesebb”, s válik egyre experimentálisabbá a végére, ami szerintem egy egészséges szerkezeti felépítést ad a szerzeménynek hisz’ így könnyítettek az emészthetőségén – de ez azért így is valamelyest kihívás. Bár őszintén bevallva: nekem ennél a lemeznél felüdítő élmény volt kilépni kicsit a komfortzónámból.

Wes Lang számos művet készített az albumhoz.

Ezt a széles hangzásbeli palettát nem egyszerű jellemezni, de szerencsé(m)re akad egy jó példa erre, történetesen az album egyik elsőként megírt tétele: a Nobody. A szám nyitányában hallhatunk egészen industrial-os gitárokat heavy metal-os ének stílussal vegyítve, ám a szám rövidesen egy nu/alter metal-os irányt vesz pici szimfonikus díszítéssel. Durván a szám közepén érkezik az igazi “törés”, ami alatt M. Shadows (Matthew Charles Sanders) többszólamú éneklését értem – ami abszolút Kristoffer Rygg (Ulver) kissé gospel-es ének stílusára emlékeztetett, s nem is titkolom: ez tetszett. Kiemelném még ugyan ennek a számnak a zárását is, amelyben egy virtuóz gitárszóló keveredik a szimfonikus zenekar baljóslatú szólamaival (ezt a fajta szingergiát több banda megirigyelhetiné). Hasonló felépítést több számban hallhatunk (pl. az album legjobb tétele, a gyönyörűen kibontakozó Cosmic), ám semmiképp sem jellemezhetnénk a végeredményt sablonosnak – történetesen az album utolsó harmadát alig nevezhetjük metal zenének.

Life Is But a Dream… azonban koránt sem tökéletes. Legnyilvánvalóbb gyenge pontja a vokál; pontosabban: a vokál kiegyensúlyozatlansága és kétarcúsága. Míg adott részeken kifejezetten idegesítően és hamiskásan hangzanak egyes sorok (és a magasabb hangokkal azért volt küzdelem), máskor meg Shadows éneklése egyszerűen nagyszerű és tökéletesen illik a zene által keltett hangulathoz. Vegyük példának az album nyitó tételét, a Game Over-t. A szám első felében, az egészen alternatív rock/metal-ra jellemző vokálja szerintem az album messze legrosszabb része; de ugyan ennek a számnak a második felében amikor a szimfonikus zenekarral együtt énekel… mintha nem is ugyanarról az emberről beszélnénk! Szerencsére, a lemez második fele vokál terén valamelyest feledtetni tudja a kínosabb pillanatait (bár pl. a G című számban a magas részek ott sem voltak épp tökéletesen kiénekelve). Mintha csak akkorra melegedett volna igazán bele, úgy vált Shadows performansza sokkal erősebbé, karakteresebbé és “lélekkel telibbé” – ez úgy körülbelül a már korábban említett Cosmic c. számtól érezhető.

Kicsit árnyalva az eddigi kritikus hangnemem: Shadows bevallása szerint egy komoly hangszál sérülése is hátráltatta az album elkészültét, ugyanis a hosszú időt vett igénybe mind a regeneráció, mind az, hogy énektanárhoz kellett járnia. Technikai oldalról viszont nem lehet belekötni a lemezbe. Semmi plasztik, rengeteg különféle hangszert felvonultatva, egészségesen teli hangzás jellemzi a Life Is But a Dream…-t, egyedül a vokál az ami egyértelműen hagy némi kívánnivalót maga után. Instrumentálisan és témáját tekintve is érdekes alkotás (bevallásuk szerint az album szövegeit Albert Camus Közöny című regényének filozófiája ihlette), de ami a leglényegesebb az egészben: fogalmam sincs honnan húzták ezt elő. Lehet nem fér fel sok év végi toplistára, de nálam egyértelműen a 2023-as esztendő egyik legnagyobb meglepetése ez a kiadvány, pozitív értelemben. Ötletes és merész húzás volt, de szerintem megérte!

Az album CD kiadása alternatív borítót kapott.

Avenged Sevenfold – Life Is But a Dream… (2023) (3 komment)

  • Morcos Morcos szerint:

    Köszönöm Winci, s nagyon örülök hogy kedvet tudtam csinálni hozzá!
    Oldboy: Örülök, hogy tetszett a kritika!
    A pontozásnál jobban szeretem a sulis 1-től 5-ig osztályzást, így általában felszorzom kettővel az értékeléseim, hogy kijöjjön a tizes skála pontja. A hetes nekem annyit, jelent, hogy „nagyszerű lemez, de azért nem tökéletes”. Szerintem a magas pontszámok túl fajsúlyosak manapság, én valamivel szigorúbban értékelek. (Pl. Nyolc és afölött jönnek a „kiváló”, „kiemelkedő” és a „hibátlan/tökéletes” értékek.)

  • oldboy oldboy szerint:

    Ennek az albumnak is vegyes lesz a fogadtatása, mint a korábbi lemezeiknek. Jelenleg úgy látom, hogy az emberek többségének nem tetszik. Tény, hogy merész, szokatlan húzás volt tőlük ez a nagyon eklektikus, ugyanakkor roppant hangulatos zenei világ, ami valóban avantgarde és progresszív irányba terjeszkedik. A Nobody a hivatalos klipjével együtt még nagyobb hatást ér el, szerintem konkrétan zseniális, de a komplett album is kedvemre való! A kritika is tetszik, a pozitív hangvétele enyhe ellentmondásban van a 7 ponttal, bár a pontszám végül is lényegtelen. Én még Shadows énekteljesítményét sem tartom vészesnek, igaz, akik nem kedvelik a vibratos, levegős éneklést, azoknak nem ez lesz a kedvenc A7X lemezük. A rajongók számára az a titulus szerintem örökre a City of Evil-é marad…

  • Winci Winci szerint:

    Jó írás! Az AS több lemezét (CD-t) is megvettem, szívesen hallgatom. Bevallom, szoknom kellett, hogy eleve a HM-től kalandoznak a metalcore-ig, de mára nagyon szeretem legalább 4 albumukat is. És tesznek a nagyvilágra, a dalok hosszúságával is, nem slágerlistákra dolgoznak. Ez a cikk megint felcsigázott, valószínűleg ezalapján meg is veszem az új albumukat! Kösz.

Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.