Babymetal

Metal Galaxy (2019)

Volt egyszer rég egy büszke, szigorú szabályok közt működő állam, amely hosszú évszázadokig nem volt hajlandó tudomást venni a külvilágról. Hagyományait elévülhetetlennek, érdemeit vitathatatlannak tartotta, ez volt a régi Japán. Alapvetően sziget mivolta segített ebben, jelentőssé válásuk viszont találékonyságuknak, dolgosságuknak volt köszönhető. Ez az évezredek alatt kialakult sajátos látásmód azonban nem kerülhette el a globalizáció mindenen átgázoló gépezetét a végtelenségig, beáramlott hozzájuk mind az európai, mind a nyugati popkultúra. Gyakorlatilag átszivattyúztuk hozzájuk a szennyvizet, hogy jelenleg ez a menő a világban. Persze mindezt azért, hogy az új területekről is follyon a jó öreg zöldhasú. Ők szépen fogták az egészet, cuki kis dobozba tették, megkötötték színes masnival, beszórták csillámporral és most visszaküldik a feladónak, hasonló reményekkel teli…

A japánok különösen érzékenyek voltak minden felszínességre, mivel imádnak rajongani, legyen szó őrültebbnél őrültebb showműsorokról, sorozatokról, popzenéről, vagy jelen esetben a metalról. Kevesen tudják, de keleten hatalmas metal és rock fogyasztás zajlik a mai napig. Ha valaki gitárt fog a kezébe, vagy összeránt délután egy zenekart és európaiként megjelenik, hogy koncertet tartson, nagy esélye van a teltházra már akkor is, ha csak annyit árul el, hogy fémzenét játszik. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem rendelkeznek saját, valóban jó zenekarokkal.

De térjünk vissza erre a görbe tükör szerű okoskodásomra: nyugati hatásra megszületett ázsiában az úgynevezett k-pop, j-pop vonal, amitől természetesen egy jó zenei ízléssel rendelkező ember távol tartja magát. Pedig iszonyatos munka van ezekben: kitalálni, felépíteni, megszervezni egy-egy zenekart. Felöltöztetni, személyiséggel ellátni az egyébként nagy valószínűséggel klónozással született fiúkat, lányokat (néha nem egyszerű eldönteni). Míg nálunk elég a Mulatós nevet biggyeszteni egy keresztnév elé az éves hakni és megélhetés eléréséhez, ők bődületesen sok pénzt fektetnek abba, hogy jobbról-balról megtámogassák, milliós külcsínbe illesszék azt, amit egy zenei igényeket maga elé támasztó ember leginkább fekáliaként azonosít. Sőt! Amit kevésbé érzékelünk a nagy különbségek miatt, bizony a produkcióra is nagy gondot fektetnek. Nekünk is volt egyszer ’N Sync, Backstreet Boys, Take That, East 17 zenekarunk, hazai viszonylatban a beáramló finomságoknak köszönhetően V.I.P., Shygys, Picasso Branch nevű gyöngyszemünk. Tudjátok, mosolygós srácok kigombolt inggel, hogy had tocsogjon a bugyi…

Tehát a japánok közel tökéjre fejlesztették az elmúlt évtizedekben ezeknek a báboknak a létrehozási mechanizmusát, hiszen milliárdokat kaszálnak minden egyes figurával, akik fél évig, évig úgynevezett sztár státuszba kerülnek. Mi sem haboznánk eladni különleges hermelinbundaként azt a büdös szövetdarabot, amit a kutya már kétszer megkeringetett a béljárataiban, ha találnánk rá olyat, aki megveszi. És kérem itt van a titok nyitja… Előkaphatod otthon a gitárodat, lepengetheted az istenverte univerzum legb@szóbb riffjét és nótáját, ha egyszerűen nem kell senkinek, maximum egy szűk rétegnek, aki képes átérezni azt, amit ez a pillanat jelent. Jómagam úgy érzem, hogy aminek köze van a hatalmas üzlethez, a kitalált, megalkotott, megmunkált és áruba bocsájtott emberekhez (termékekhez), abban nem keresem, nem kereshetem a metal zene valódi értékeit, mivel azokat alapvetően a képmutatás elleni harc hozta létre. Nincs hitelesség, őszinteség vagy bármi, ami egy valódi metal oldal hasábjaira méltóvá tenné az ilyen produkciókat. Lehet, hogy ilyen szempontból sznob vagyok, különc, de az underground lényegét, szükségszerűségét ebben látom: kielégíteni egy olyan igényt, amit nem mesterségesen korbácsoltak fel azért, hogy valahol valaki tinilányok seggét paskolhassa számára jelentéktelen összeget képviselő pénzkötegekkel.

Na és akkor Babymetal. A japánok szeretik korán kezdeni a sztárfaragást (szintén a nyugati mintára támaszkodva), így volt ez a metal csajok esetében is, akik konkrétan életükben nem hallottak metal zenét addig, míg 12-13 éves korukban ki nem váltak a Sakura Gakuin nevű csajbandából, ahol természetesen iskolás egyenruhában szopogatták a nyalókát videoklipjeikben az értő közönség nagy megelégedésére. Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor ostoba tekintetű és viselkedésű tinik csücsörítenek a kamerába egy átlagos Disney csatornás délutánon, hogy a lehető legcukibb módon üzenjenek a tudatalattinak: a csajok ribancok, a srácok stricik és ez így van jól… Ekkor jött a nagy ötlet: húzzunk egy olyat, ami még nem volt, tegyünk alájuk fémzenét! A lányok először nézhettek egymásra, hogy mi van, de rájöttek, hogy a koreográfia ugyanaz, a szerepük ugyanaz, csak sötétebb göncökben. Ráadásul a gázsi is emelkedőben van, így felvették művészneveiket: Su-metal, Yuimetal, Moametal…  Az első, egyébként VICCNEK szánt daluk természetesen népszerű lett a közösségi médiában, első körben poénként, majd megérkeztek a „ti nem értitek a lányok művészetét” rajongók, valamint a náluk is károsabb hatást okozni tudó „ez olyan szar, hogy már jó” népek.

Megszületett a cuki metalt játszó csajok imázsa és gyakorlatilag egy olyan stílus, ami csak rájuk jellemző. Nehéz is ilyen szempontból nézni ezt a jelenséget, hiszen amibe nehéz lenne belekötni, az a csajok (vagy inkább a mögöttük álló konszern) egyéniségének kérdése. Igazság szerint maradtak a dedós, ostoba szövegekkel dolgozó, néha a gyereknyelv egyszerűségére lebutított (néhány szótag ismételgetése: gu-gu, gá-gá, icike-picike) tipikus j-pop szövegeknél, ami alá azonban death metal, metalcore, heavy metal alapokat tettek. Ebben a mindent átfogó, átfogni akaró keverékben megtalálható a hip-hop, a djent, a power metal, a reggae és még számtalan zenei stílus.

A mögöttük álló okos és piacfelmérésekben díjnyertes üzletemberek érdeme, hogy képesek voltak nemcsak egy, de több olyan primitív slágert írni, ami a jó öreg dallamtapadással megbabonázza azokat, akik erre kiválasztódtak az evolúció során. Eszembe is jutott erről egy kedves emlékem: amikor kollégista koromban késő éjjel a szekszárdi rádió elkezdte játszani az azóta is sikert sikerre halmozó (szarkazmus – eltűntek mint a nyugdíjkereteink) O-Zone Dragostea Din Tei (gyengébbek kedvéért: numa-numa jééé) című dalát és szobatársam félálomban megjegyezte:

  • Figyeld meg, ez akkora sz@r, hogy egy hét múlva a csapból is ez folyik!

Tökéletesen igaza lett!

Bombabiztos háttér, a keménység és egyéniség látszata, valamint eladható slágerek: a siker receptje. Ezt mindenki fogyaszthatja kedvére: egyaránt ugrálhat rá a 12 éves Gizike és az 56 éves fesztiválos rocker, aki utolsó agysejtjeit is alkoholgőzben fojtogatva kiabálja a nagyszínpad előtt, hogy metaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaal… (bármire, amiben gitárhangot hall). Metal ladynek érezheti magát a délelőtt még Pindúr pandúrokat néző kislány, trendinek gondolhatja magát bárki, aki ezt a terméket fogyasztja.

Amikor hozzánk is bekígyózott ez a megkérdőjelezhetetlen sikercsapat, a forgács berkein belül is voltak elvetemült megosztások, ajánlgatások és néhány dalt meg is hallgattam kíváncsiságból. Bár alapvetően képtelennek tartottam magamat arra, hogy végighallgassak egy ilyen lemezt. Ennek oka az említett borzalmas műanyag feeling, a teljesen átlagos, jelentéktelen tinilány vokál, amit még némi vinnyogással is megfejeltek. Mindez nem változott az új lemezre sem, amin immár két hölgy csillogtatja tehetségét néhány megvehető, kivénhedt rockerrel vendégzenészként, valamint egy egyébként tehetséges zenészekből álló háttérzenekarral. A Metal Galaxy receptje tehát ugyanaz, ismétlődő szótagok, hogy a bölcsődalokig visszahülyíthető közösség okostelefonokkal hadonászva ugrálhasson rá a teltházas koncerteken, amíg a jó öreg Takahashi bácsi hátul felnyalja a zsíros pénzkötegeket.

Újabb fegyverek is bevetésre kerültek: nemcsak a japán vonal és a metal házassága került elő a felvételekkor, de elkezdtek külföldi elemeket is beépíteni a végeredménybe, hogy még több emberhez eljussanak. Hogy mindezt honnan tudom? Meghallgattam a lemezt. De tényleg. Végig. Megállás nélkül (rózsákat kérem az öltözőbe, csodálóim levelekkel ne zaklassanak továbbra sem, mert nem válaszolok…). Addig is…

14 új slágerjelölt, közel órás játékidővel, ami aztán az önbizalom jelének netovábbja. Elsőnek a Future Metal című szerzemény kerített hatalmába, ami azt hozza, amit ígér: robothang (future=jövő, ugye), szaggatott gitárhangok és bődületesen mázas, túltolt billentyűk a 80-as évek bűvöletében. Sokkal beszédesebb a Da Da Dance, amiről gyorsan kiderül, hogy szintén a videojátékok színvonalán ragadt szintetizátorok rózsaszín hányásába tekert táncdal. Disco, némi rappeléssel és sok nyávogással, egy totálisan félrement, oda nem illő gitárszólóval, mer’há ez metal. Az első dalok közt tették közzé az Elevator Girl-t, ahol elég húzós metal alapokat kapunk, hogy aztán az egészet lecsurgassák egy adag tini pisivel: a szótagokat dobáló szövegek közben képtelen vagyok nem fogszabályzós, buta lányokat elképzelni, akik az ágyukon ugrálva párnacsatáznak. Csak remélni tudjuk, hogy nem örökítik tovább az arcukra égett kifejezést… Ezek után jönnek az indiaiakat kényeztető futamok Shanti Shanti Shanti címmel, a söröző finneket majmoló, kalózmetalos Oh! Majinai, a hard rock egykori csillogását földbe taposó Brand New Day, a kezdéshez hasonló instant agyhalált okozó ↑↓←→BBAB (tényleg ez a címe) és már majdnem a 20-ik percnél járunk… Jön itt még brazilos dob, spanyol gitár és minden, de tényleg minden, amit kidobott magából az a pénzrugókkal működtetett, felmérések sokaságát használó lélektelen ipari gépezet, ami milliókat lát el nap mint nap szellemi táplálékkal. A “zenekar” talán még sosem volt ennyire távol a fémzenétől, mint ezekben a dalokban. Szerintem ez a tendencia marad, 3 lemez múlva ugyanoda jutnak, ahonnan elindultak. A néhány kreatív megoldást, amit fel lehet hozni a Babymetal oldalán és a slágergyártás képességét ezek miatt képtelen vagyok bármilyen szinten pozitív színben látni, erénynek tekinteni, szórakoztatónak tartani. Az egyetlen tétel, ami nem okoz hosszú távú kiütéseket az In The Name Of, amiben szerencsére nem énekelnek a lányok.

Rengeteg merénylet következik még a folytatásban a jó ízlés ellenében és hamarosan olyan szuicid gondolataim támadtak, amelyek még egy Evoken, Skepticism maraton közben sem szoktak előbukkanni, de a legelcseszettebb orosz depresszív black/drone/doom sem volt még képes előhozni őket. Két lehetséges magyarázatot találtam erre vonatkozón: vagy bennem van a hiba és túl betegesen ragaszkodom a régimódi, értékeket képviselő zenéhez, vagy nem vagyok elég beteg ahhoz, hogy ebben a túldimenzionált kulturális torzszülöttben örömömet tudjam lelni. Eddig a zenekar a Wembley stadionban eladott csecsebecsékkel döntött rekordot, nálam viszont megszületett az első 1 pontos kritika.

Zárásként egy kis numa numa jeeee, vagyis most Pa Pa Ya.

Utóirat: ha valakinek nem tetszik a mellékelt logó, nyugodtan szóljon! Van feketében, kékben, rózsaszínben, szivárványosban, kinek mi jön be… Gyűjtőknek ajánlom a kiadó listáit bogarászni, ahol kb. 60 kiadvány közül válogathat (szagos CD, DVD ajándékplüssel, Blu-Ray lemez csipkés bugyival, ízesített Vinyl…).

Babymetal – Metal Galaxy (2019): 5 komment

  • King Diamond King Diamond szerint:

    Az valóban megsüvegelendő, hogy még kritika is készült ehhez az albumhoz és bandához, valamint, hogy valaki ilyen szinten beleássa magát és utánaolvas, mert ez látszik (még ha ez véleményem szerint csakis azért történt meg, hogy ilyen szinten ki legyenek “vesézve” a dolgok, maradjunk ennél a kifejezésnél).
    A leírtak egy részével teljes mértékben egyet is értek, az viszont számomra mindenképp érdekes, hogy akárhogy is olvasom/forgatom/értelmezem a leírtakat, én találok benne pozitív(nak ható) jellemzőket is (mint például a zenekar/zenészek, a Kami Band munkája/tudása–teljesen függetlenül attól, hogy nem ők vannak a középpontban, hanem a lányok), amik valahogy a végére mégsem mozdítanak semmit sem az értékelésen (és nem éreztem ezekben sem az iróniát, sem a trollkodást).
    Ha mást nem, legalább ezt lehetett volna értékelni, mert hogy itt bizony nagyon erős zenekari és hangszeres munka van (mindhárom lemezen), és ettől lehet ezt az egészet igazából simán metalnak nevezni.
    Én sosem néztem sem japán animéket, se nem olvastam mangákat, valahogy 2014 körül mégis ráakadtam a Babymetalra a youtube által, a Headbangerrr! klipje kapcsán. Először én is csak néztem, hogy mi az isten ez, bár, a zene már elsőre megtetszett (tehát, ismerem mindhárom lemezét a bandának). Én simán mondanám erre is, hogy nehezen befogadható termék, csak megfelelően nyitottnak kell lenni a befogadására (ami ezen oldalon annyira előszeretettel alkalmazott rigmus). Az teljes mértékben egyértelmű, hogy az egész termék egy végletekig tökéletesen, percről-percre kidolgozott produkció, amiben rengeteg munka van (ahogy ezt boymester is leírja). Én a J-pop stílus mellé még odaírnám a Kawaii metal-t is, mivel ebbe a két stílusba tartozik.
    Ez a harmadik lemez sajnos nem lett olyan jó, mint az első kettő, bár, már a második sem volt olyan jó, mint az első. Talán az a legjobb szó rá, hogy túlságosan is változatos lett ez már, illetve, hogy túlságosan is hasonlítani akar sok mindenre. Valamint, túlságosan hosszúnak éreztem, a japán verzión összesen 16 dal van, ami összesen majdnem 1 óra hosszúságú, és van rajta nem egy töltelékdal. Ez az előző két lemezről jóval kevésbé mondható el (a töltelékdalokra értendően), főleg az elsőről. Az Oh! Majinai például teljes mértékben elüt az egész koncepciótól, még csak hasonló jellegű dal sem volt az első két lemezen (lehet, hogy fő a változatosság, de nem feltétlen ennyire), igaz, Brodén megnyerése nem semmi, valamint a dal élő előadása sem.
    Amit viszont tényleg zseniálisan csinálnak, az a nagybetűs szórakoztatás, élőben a felvételek alapján nagyon jók, nagyon jó lenne őket valamikor koncerten is látni. Én nem tudom, de nem igazán tudnék olyan sok japán zenekart említeni, akik ilyen viszonylag rövid idő alatt teltházas koncerteken adnak Európában is (köztük már többször a Wembley-ben), és nem hinném, hogy ez azért lenne, mert olyan hű, de ismertek lennének európa-szerte (ezért sem léptek fel még annyira nagyon sok európai országban). Nyilván, egyre ismertebbek, és ha így folytatják, egyre ismertebbek is lesznek. Az meg nonszensz, hogy “3 lemez múlva ugyanoda jutnak, ahonnan elindultak”. Itt ilyen nem hiszem, hogy meg fog történni, de abban valóban van valami, hogy a lányok már felnőttek (az egyik már ki is szállt), és hogy meddig tartható még fent ez a koncepció ezzel a névvel, ahogy egyre idősebbek lesznek. Egyébként meghallgattam ezt az “ahonnan elindultak” klipet is, mókás. 🙂
    A dalszövegektől jelen koncepció esetében nem kell eget rengető tudományos állításokat várni, mert abszolút nem ez a lényeg(e). A japán nyelv viszont nagyon érdekesen hangzik, és abszolút illik is a zenéhez.
    Attól pedig senki nem lesz “mocskos, gennyes pedofil”, vagy éppen aberrált, vagy bármi ilyesmi, mert tetszik neki ez a zene és banda (én sem vagyok az).

    • boymester boymester szerint:

      Azt szerettem volna kihozni, hogy a puszta létezése ellenkezik a Forgács szellemiségével, mivel ez egy üzleti termék. A j-pop hízelgő, a metalt nem tudom elfogadni vele kapcsolatban. A keményebb zenét csupán marketingfogásként építik az alapvető pop köré, a zenei részekben munka van, de minden értéke lopott, másolt, túltolt és giccses. Ha így állok a nyitottság kérdéséhez, akkor hallgathatnék Zámbó Jimmyt is, mert kétségtelen, hogy bődületes hangterjedelemmel lett ellátva. Mégsem teszem, mert romantikára szomjazó, unatkozó háziasszonyoknak szánta a művészetét. A Babymetal pedig leginkább gyerekeknek, lázadni kívánó sekélyes tiniknek szól. Utolsó bőr volt ez nagy valószínűséggel egy jól ellőtt reklámfogást illetően, kétlem, hogy sok lemez jön még ezen a néven.

  • Necron Necron szerint:

    :-)! Köszi a cikket, élvezetes volt! Egyetértettem a leírtakkal. Én csak akkor hallottam erről, amikor a haverom mondta, hogy az egyik tag valami leesett koncert közben az állványról, és meghalt. Azt nem tudom ,hogy igaz-e vagy sem, de minden esetre ez már Trvue Black metál!

  • farrrkas farrrkas szerint:

    Ja, nekem is alig jön, hogy elhiggyem, hogy erre fordítottad az idődet. Mindenesetre jó alaposan kivesézted a dolgot. Én is gratulálok hozzá!

  • Husky Husky szerint:

    Nem semmi, hogy ebbe beleástad magad és kritikát írtál a lemezről! Respect.