Hol volt, hol nem volt, egy Mexikó nevű országban, amelynek még a fővárosát is Mexikóvárosnak hívták, megalakult egyszer a helyi fiatalok randomnak biztosan nem tekinthető összejöveteléből egy zenekar, melynek az Infernal Bloodlust nevet adták. A kis huncutok sokáig gondolkodtak, agyaltak rajta, hogy ha már zenekart alapítottak, akkor milyen irányba is induljanak el. Végül két út maradt csak előttük: szappanoperák meghökkentő pillanatainak drámai zenéjét írják meg, vagy pedig nekiállnak az épp felfutóban lévő nemzeti kincsnek, a brutális death metalnak. A srácok végül ez utóbbit választották, hogy tovább nemesítsék hazájuk amúgy sem szégyellnivaló zenei palettáját. Megjárva az Óperenciás-tengert, mindenki megkaparintotta magának kedvenc hangszerét: Norbertnek jutott a csengő-basszus, Omárnak az elvarázsolt dobkészlet, míg Castro (nem a szakállas bácsi) és Trejo (nem a csipkés arcú belezőgép) teljes egyelőségben megosztoztak a gitárokon és az éneken. De milyen csuda jó ének kerekedett abból! Jártak is a népek a földalatti bulijaikba, hogy míves muzsikával tudják eltölteni szabadidejüket. Azonban teltek, múltak az évek és nagylemezáldással valahogy nem akarta őket megtámogatni a sors. Közel tíz év közös reszelés, aprítás és testrészfagyasztás után a csapat végül a névváltás mellett döntött, így született meg a Becoming The Entity, hogy újult erővel nekiállva a megpróbáltatásnak egy korongot nyomhasson rajongói kezébe.
Az évek múlásával egy kicsit a banda is csillapította vérszomját, így elmondhatjuk, hogy az Infernal Bloodlust random belezései helyett itt már jóval profibb, gyári keretek közt ontják a belsőségeket. Tettek egy halvány lépést az oldschool irányába, de ez nem feltétlenül érződik minden egyes szerzeményen. Témavilágát illetően elég érdekes kettősség telepedett rá lusta holló módjára a csapat zenei keresztjére, melyet magukkal kívánnak cipelni és többe közt velünk is megosztani: az ősi hitvilág, a maja örökség is megjelenik a dalok közt, míg a fő csapásirány az ember és a technológia kapcsolatának kevésbé pozitív szemléletű jövőképe. Megjelenik tehát a monda, a népi mese, de ugyanakkor a saját magát elpusztító, önmaga végét okozó faj sem ússza meg a korholást a tételekben.
Ez a kettősség jellemző tehát a modernebb death, valamint a régi iskola között is, melyek közt ügyesen lavíroznak a srácok. Maja öntudatukat néhány rövid másodpercben letudják a népi hangszerek megjelenítésével és a filmekből jól ismert T-Rex felénk lépkedő hangjával a nyitó Emancipation Of Our King kapcsán, hogy aztán szépen megvezessenek minket a dallal. Az öt perc fölé kúszó tétel néhány brutálisabb tempóváltást leszámítva tényleg a 90-es évek első felét idézi meg, az utána érkező finomságok viszont fokozatosan tartanak az egyre gyorsabb tempó felé és a kiszámíthatatlanabb szerkezetek is rendre előbukkannak. Mindezt teszik igen meggyőzően, még akkor is, ha egy dologgal nem tudtam kibékülni már a lemez elején, ez pedig a hangzás. Túl éles, túl nyers, így időnként, amikor felsűrűsödnek az események sajnos nem mondható éppen hallgatóbarátnak. A cammogós címadóban ezt már egyértelműbben megtapasztalhatjuk, mivel a két énekes egyidejű hangja már megterheli az összképet. A Black Hole Inversions extrém aprítása és agressziója azért még ezzel a hangzavarral is kifejezetten szórakoztatóra sikerült, főleg, hogy néhány pillanatában egész grindes őrületig tud fajulni. Mindenképp a lemez legbátrabb tételének tudom jelölni. A Quantum Jump Insanity esetében már jóval egyértelműbb a grind kapcsolat, acsarkodós vokálja és fékezhetetlen tempója mellett ráadásul a csapat technikásabb oldala is megmutatkozik. A gondot egyedül abban látom, hogy ez az első percekben hatásos, valóban erőteljes párosítás a tétel végéig egyszerűen nem képes megújulni. Nem véletlen, hogy a nagy energiájú grind robbanások jellemzően nem viszik túlzásba a játékidőt.
Az Interstellar Debauchery már okosabban adagolja a brutális sebességet, ad lehetőséget néhány riff erejéig megpihenni, a kontrasztnak köszönhetően a robbanások sokkal ütősebbek, mint korábban bármikor. Nem csoda, ha a hangszerek megjelenésétől a szerzemény végéig megfeszülnek az ember idegszálai. Kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet a Kepler 452b című tétel, ami ugye egy földszerűnek vélt távoli bolygóról kapta a nevét. Sajnos a zenében az ismeretlenség, a távolság és misztikum, ami elsőre eszembe jutott a névről egy pillanatra sem jelenik meg, helyette viszont megkapjuk a leginkább technikásság irányába kikacsintó tételt, mely most öt percen keresztül is életképes tudott maradni. A zenekar a brutális énjéhez tér vissza az S.D.C. néhány percében, ahol a témák a pusztítást monumentális szintre képesek emelni, a legrövidebb dalként pedig a Suspended In Violence zárja az albumot, ami visszakanyarodik a Beyond Cygnus elejéhez és ismét hoz némi nosztalgia faktort.
A mese végére is értünk ezzel, ami azok számára fog jól végződni, akik egy igazán ütős death metal csokrot szeretnének maguknak. A korong nagyon szépen dolgozik a régi idők megoldásaival, hangulatával, ugyanakkor nem szégyell kifejezetten brutális és tempós lenni, időnként pedig a grindcore puskapora is képes begyulladni a belsejében. Én elviseltem volna a témáknak megfelelően valamivel tisztább, izmosabb hangzást, de igazság szerint ez már önálló ízlés dolga.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
