Below The Frostline
Below The Frostline (2021)

Úgy gondolom a világ szép lassan elfelejti azt a zenekarnevet, hogy Thergothon. Nincs is ezen különösebben mit csodálkozni, hiszen a finn csapat két közepes hangminőségű demón és egy nem sokkal jobb minőségű nagylemezen kívül nem is hagyott mást maga után, ezeket is a ’90-es évek elejéről. Így nem ár kicsit frissíteni az információkat: a banda gyakorlatilag a funeral doom metal megteremtőjeként vonult be a metal dicsőségcsarnokába. Noha akkoriban kísérleteztek még mások is a lassulás művészetével, de az ő első demójuk, a Fhtagn-nagh Yog Sothoth máig legtisztább temetési dalcsokor, aminek legfájdalmasabb része talán az, hogy sosem rögzítették jobb minőségben. Rajtuk kívül még a svájci Mordor (Odes demo) volt versenyben az elsőségért, de az ő zenéjükben bőven elfért az enyhén szólva elmebeteg pszichedelia is… A finnek velük ellentétben pont egyszerűségük, letisztultságuk miatt tudtak azonnal és jobban hatni a hangjukat kereső pályatársakra, legyen szó olyan zenekarokról, mint a műfaj alapköveit letevő Skepticism, Esoteric és Evoken.
Szerencsére a vonal még ma is él, ráadásul 1-2 évente kitermel magából néhány nagyszerű lemezt is, azonban azt a hangot, amit a rövid életű banda annak idején megteremtett, már egyre kevesebbszer találjuk meg a mai anyagokban. A végtelenül sivár, bódító atmoszféra, a gyomrunkkal együtt rezdülő két-három hang, a világvége utáni nyugtalanító nyugalom manapság már kevés zenekarnak szolgál ihletforrásként, így nem kicsit örültem meg akkor, amikor random megfüleltem az egyszemélyes projektként működő kanadai Below The Frostline azonos címmel ellátott bemutatkozását és ezt a régi világot véltem felfedezni benne.

Külön érdekesség, hogy néhány helyen olyan dolgokat emlegettek vele kapcsolatban, mint a sludge, post-metal, de aki rápillant az anyag borítójára, az rögtön megérti, ebben a színdarabban csak egyetlen szerep van, amit nem birtokolhat más, mint a bánat. A lemez mindaddig működőképes, amíg erre koncentrál, amint azonban eltávolodik tőle és kísérletezni kezd, veszít erejéből. Szerencsére a 40 perces játékidőn belül erre alig pár percnyi példát tudnék felsorolni, azt is kifejezetten a másodikként megszólaló, rövidebb, gyorsabb Windswept szolgáltatja.

De térjünk rá arra, amiért írni kezdtem: itt van kezdésnek az Once More, ami bitang lassan épít fel egy hatalmas atmoszférát billentyűinek segítségével. Néhány percekig nincs gitár, nincs dob, mégis lüktet, mar a fájdalom, amit a zene közvetít. Ebbe robban be a lefogott hang, elszívott cigaretta, újabb lefogott hang kombináció, ami ennek ellenére már el is kezd festeni a képzeletünk által kifeszített vászonra egy éjsötét mesét. A mély hörgés, dörrenő gitár kombó után ismét felülkerekedik az ambient szellemiség a dalon, sőt, elmondhatjuk azt is, hogy diadalmas győzelmet arat. 13 percnyi zúgás, morajlás, aminek mégis saját íve, története van, minden rezdülése fontos a hangulat tekintetében.

Na ehhez mérten tartom kevesebbnek az egyébként bőven vállalható Windswept című, 5 perces dalt, ahol a biztató kezdés ellenére a gyorsabb dob, a kis mértékben megjelenő károgás, üvöltés valamennyit elvisz abból a sötétségből, amit eddig sikerült felépítenie egyetlen elkövetőnknek (csak annyit tudok egyébként róla, hogy AP a művészneve, gondolom rövidítés lehet). A dob élő, nyers hangzása ugyan szórakoztató, a korábbi összképbe mégsem egészen tudom beilleszteni.

Az Answered By None aztán szépen csinál egy hátraarcot, vissza az ambienthez, az egyetlen pendítésbe sűrített tengernyi haraghoz és energiához. Kifejezetten érdekes a lágy, borongós dallamok vegyítése a nehéz gitárral, aminek az az eredménye, hogy nagy hangerő mellett kétféleképp tud hatni. Míg a billentyű dominál, addig elbódít, hipnotizál, a riff viszont kiránt a homályból és földhöz vág. Végül a The Place That People Go repít vissza minket a temetési ceremóniák gyökeréig kimérten csordogáló, szomorkásan, érzékenyen rezgő gitárjaival.
Az összesen négy tételt számláló album bemutatkozásnak jóval több, mint korrekt, még akkor is, ha sajnos hangzásában is hajlamos a régi demók megidézésére. Persze azért nem olyan kása, mint amit a 90-es évek elején kaptunk, de lehetne valamivel csengőbb, lágyabb, főleg az akusztikus gitárhangok tekintetében. Ugyanakkor ez a régies hangulat, morajlás ad valami megmagyarázhatatlan pluszt is a megdörrenő gitároknak és a teljesen más dimenzióból érkező billentyűhangoknak is. Ha kedveled a jó funeral doomot és szeretsz elmerülni a végtelenben, akkor mindenképp tedd próbára a Below The Frostline anyagát! Ezt természetesen megteheted a projekt bandcamp oldalának segítségével.

Desszert Záróbál
december 17.