Benighted
Ekbom

(Season Of Mist • 2024)
boymester
2024. június 22.
0
Pontszám
9

Úgy néz ki, későn érő típus vagyok, mivel a francia Benighted lemezeivel már párszor találkoztam itt a Forgácson, főleg a Hangpróbákon keresztül, de valahogy sosem tudtak különösebben közel kerülni hozzám. A jó 25 éve tevékenykedő csapat erről nem tehet, pusztán sosem a jó időben, helyen találtak rám, mert minőségi brutal death/grindcore hurrikánjuk mit sem veszített az erejéből az évtizedek alatt. A friss Ekbom azonban ösztönzött az újrahallgatásra, sőt, biztos vagyok benne, hogy korábbi anyagoknak is fogok esélyt adni. Egyszerűen elképesztő, hogy egy ilyen régi csapatban ennyi energia, düh képes megjelenni és ezt teljes természetességgel tudják a világ elé tárni. Az új lemez kapcsán pszichológiai horrort és lélekig hatoló förtelmet ígértek már az előzetesek alapján is, a teljes kiadvány meghallgatása után pedig azt kell mondjam, nem a levegőbe beszéltek, nem hangzatos ígéreteket durrogtattak a már meglévő rajongók számára. Az ezredforduló utáni intenzitás lemezkiadás tekintetében ugyan kissé megtorpant, hiszen 4 teljes évet kellett várni a szintén jól sikerült Obscene Repressed folytatására, de ebből a fertőből talán nincs is szükségünk folyamatos kiadványokra. Az Ekbom nem csak egy agyatlan zúzda, hadakozás a hangjegyek halmozásának érdekében, hanem egy olyan extrém zenei megnyilvánulás, ami képes mélyebb rétegeket is megérinteni. A zenekar letette a voksát a határtalan brutalitás mellett, a trendektől és kompromisszumoktól elkülönülve.

A produkció középpontjában most is Julien Truchan áll, aki a kezdetektől ontja ránk mocskolódását, legyen szó a rozsdás szegek gargalizálása közben kiadott hörgésről, vagy a jó öreg grindes visításokról és morgásokról. A hordát 2014-től erősító Emmanuel Dalle gitárjátéka a következő sarkalatos pont, hiszen okos építkezése bőven kielégíti a fémes hangzásra vágyók igényeit. Nincs túl sok gitárszóló, akusztikus csilingelés, helyette sorban érkeznek a húzós goove-ok és a technikás játékkal kacérkodó, szaggatott őrületek. Tempóváltásból, kreatív mészárlásból tehát nincs hiány, még a dobok mögött ülő Kevin Paradis is elég parádésan teljesít, akárcsak a basszusért felelős Pierre Arnoux, akinek a játékát egy kicsit elnyeli a keverés. Ezen a téren lehetett volna még némi extrát vinni a végeredménybe, de ennek ellenére sem lehet panaszunk az összkép tekintetében.

Már maga a lemez címe is érdekesnek mondható, hiszen egy neurológus nevére utal, akinek fő szakterülete a téveszmés parazitózis volt (Ekbom-szindróma). A bőrférgességi tébolyként is ismert betegség során az elszenvedők úgy érzik, hogy különféle parazitákkal fertőzöttek, melyek a testükben élnek (bőr alá mászó rovarok, lárvák). Polírozott, erőteljes hangzása ellenére Benighted-nek is vannak hasonló, bőr alá kúszó tulajdonságai, ami talán annak köszönhető, hogy a zenekar indulásakor a black metal oldaláról közelítette meg az extrémitást. Rendszeres olvasók biztosan tudják, hogy szívbajt kapok például a felesleges, hatásvadász intróktól, azonban a Prodome a maga egy percével gyakorlatilag megalapozza a képünkbe robbanó, megfeketedett részeket is bőséggel tartalmazó Scars című tételt. Kapcsolatban vannak, ahogy a gazdatest és a parazita. A tétel saját elménk hatalmáról szól, ami a legszigorúbban őrzött fegyházaknál is komolyabb csapdába ejthet minket. Ahogy a legtöbb dal, ez is 3 perc környékén mozog és még összesen 10 követi, az album egészét tekintve 36 perces játékidővel. A zenekarnak sosem volt erőssége a bő lére engedés, ez most sincs másként. A már-már szülinapi zsúrokra is beillő Scars után a Morgue tapos rá a gázra és emeli a tétet pusztítás terén hatásos csordavokáljaival. Sajnálom azt az épületet, ahol ezt élőben előadják, mert simán ki lehet bontani rá egy közfalat. A tempó és a lendület természetesen itt sem áll meg, sorra érkeznek a változatos aprítások. A Le Vice Des Entrailles acsarkodó szaggatása, a Nothing Left To Fear vendéggel megtoldott vokálja (Oliver Rae Aleron az Archspire soraiból csatlakozott a mókához), a címadó tétel hatalmas bólogatásai rántanak magukkal.

A különféle félelmek, pszichózisok folyamatosan terítéken vannak, ami persze nem véletlen, hiszen maga Julien is egy elmegyógyintézet vendégszeretetét élvezi már régóta, természetesen nem betegként, hanem dolgozóként. A folytatásban érkező Metastasis egész őrült pillanatokat szül annak ellenére, hogy a recept továbbra is ugyanaz. Valahogy nem fárasztott le a folyamatos tekerés ellenére se az Ekbom, ez pedig egyértelműen annak köszönhető, hogy rengeteg rutin áll már a csapat rendelkezésére a megfelelő arányok kikotyvasztásához. Az A Reason For Treasonban kap végre komolyabb szerepet a basszus és meg is hálálja, mert extra feszességet, modern hangulatot ad a szerzeménynek. A Fame Of The Grotesque tépi le a legjobban a varrokat a testünkről és szórja be azokat a grindcore maró sójával, teszi mindezt Xavier Chevalier vendégszereplésével, aki a kultikus francia grind horda, a Blockheads vezére. Ez a lemez legdurvább, leggyorsabb agymenése, úgyhogy a kedvencemmé is vált első hallgatásra. A Scapegoat ha alig érzékelhetően is, de visszavesz ebből és inkább a death metalt karolja fel, a Flesh Against Flesh pedig thrash elemeket is csatasorba állít. Zárásként egy hosszabb dal érkezik Mother Earth, Mother Whore címmel, amiben egy tényleges Ekbom-szindrómás betegről tudhatunk meg pár dolgot…

Furcsa kettősség rejlik a Benighted-ben: hallhatóan élvezik a zenélést, a szórakoztatást még akkor is, ha súlyos témákat érintenek a dalszövegeikkel, koncepcióikkal. Egyértelműen élik a gyűlöletet és a kétségbeesést, de mindezt a saját hasznukra fordítják, beleszőve abba a stílusba, amit saját maguknak formáltak a történetük során. Kiváló formában vannak, úgyhogy ne hagyjátok ki!

The Dwarves The Dwarves
július 24.
Baroness Baroness
július 29.
FEZEN Fesztivál 2024 FEZEN Fesztivál 2024
július 30.