Valamikor az ezeredforduló környékén, tehát több, mint 20 évvel ezelőtt megcsapott az a fajta északi epikus, folkos hullám, amit még Quorthon álmodott meg a 90-es évek derekán. Mítoszok, legendák, csatazaj és tipikus viking dallamvilág volt a jussa annak aki belekapaszkodott ebbe az érzésvilágba és bizony hallgatnivalót is szolgáltattak bőven a korabeli bandák. Megszületettek a legjobb Moonsorrow, Falkenbach, Ensiferum, Vintersorg, Thyrfing, Månegarm, Einherjer, Menhir és még a fene tudja milyen lemezek a témában, melyeket végeláthatatlanul tudtam hallgatni. Azonban ugyanúgy jártam a műfajjal, mint a progresszív metallal, egy idő után felteltem, eluntam és a felhígított sramli anyagok megjelenésével szépen el is felejtettem.
Ahogy most utánanéztem a dolgoknak, bizony ez nem csak az én fejemben zajlott le: az említett csapatokon kívül azóta sem igazán születtek kiemelkedő alkotások, talán csak a Bathory tiszteletadásból született Ereb Altor tudja megidézni ezt a korszakot. Ha akadnak is korrekt albumok, ezekre már jóval kevesebb ember vevő. Pont ezért ért kellemes meglepetésként, hogy egy viking/folk vonallal felvértezett anyag jelentette a mai nap legjobb szórakozását. Ez nem más, mint a Bergsvriden nevű svéd csapat konkrétan negyedik nagylemeze, ami a közelmúltban jelent meg Gastkramad címmel.
A trióként működő csapat alapvetően egy mellékvágányként született meg, mivel a jóval vidámabb és teljesen a folk bűvöletében lévő Midvinterblot néhány tagjának öncélú akciójaként jött létre. A tagok egyértelművé tették, hogy maradnak a folk gyökereknél, de nem mondanak le a fagyos black metalról sem, így egy jóval puritánabb, lecsupaszítottabb zenei világot hoztak létre az anyabandánál. Nincsenek színes-szagos gitárszólók és szinti szőnyegek, csak veszetttül pattogó északi dallamok és torokköszörűként funkcionáló károgás, amit néha csorda módra adnak elő. Egyszerűsűgében rejlik azonban a valódi szépsége: ténylegesen őszintének hat és többnyire gyors tempója mellett kellő módon árasztja magából azt a fajta sötétséget, mélabút, melyet a skandináv misztériumok alapvetően sajátjuknak mondhatnak. A zenekar vitathatatlanul vissza akar nyúlni a gyökerekig, ami egyértelműen látszik a logóján és az eddigi borítóikon is, melyből a mostani „sufni” lehet az egyik legkifejezőbb. Elhagyatott épület a viking/folk egykori törzshelye, ahová csak ritkán tér be vendég, hogy négy ujját egy korsó sör köré fonja (egy ujja már lefagyott korábban), hangtalanul, a semmibe bámulva elfogyassza és fizetés után szótlanul távozzon az ismeretlen vadonba, ahonnan érkezett…
Igazi old school cucc ez tehát, ami ennek ellenére mer jól megszólalni. A hangszerek élő hatása, polírozatlansága ugyan addott, de kását nem kell keresnünk az anyagon, mindent jól fogunk hallani. Ennek köszönhetően üt igazán a dalcsokor, amit a rövid Midnatt után a Vagahamn pörget fel első körben. Itt egész komoly képet kapunk a ránk váró szerzeményekből és azok hangulatából. Szerencsére ezek valóban dalokként működnek és könnyen elkülöníthetők egymástól. Ennek megfelelően lehetett bőven kedvencet is jelölni: a már említett nyitáson kívül hatalmas kedvenc lett a Den Vita Fruns Klagosang és az utána következő Skarvbergets Vrede, de többször lepörgettem a záró De Blåkultas Natt című szerzeményt is.
Nem hozzák vissza a műfaj virágkorát, nem újítanak meg semmit, de rég hallott őszinteséggel vállalják fel a folkzene erejét, tisztaságát a black metal tükrébe ágyazva, így mindenképp tudom ajánlani ezt a lemezt. Ebben a nyári forrósában még némi hűtőerővel és nosztalgikus mosolygással is járhat… A teszteléshez természetesen a bandcamp oldal segít hozzá újfent…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
