Lassan 12 éve írok cikkeket és csak a fene tudja, hány éve falom és falom a különféle zenéket. A régi oldalon a bemutatkozó szövegemnél azt írtam, hogy a Beatles-től a Cannibal Corpse-ig érdekel a rock és a fémzene, de a határok azóta is folyamatosan elmosódtak, tágultak. Hogy miért jutott ez most eszembe? Mert egy olyan csapat friss anyaga került hozzám, aminek ténykedését már 2009 óta nyomon követem és eddig már három nagylemezéről írtam. Ebből a szempontból bőséggel van rálátásom a zenekar fejlődésére, alakulására, teljesen más szemszögből látom, mint az, aki most először hall róluk és azt várja, hogy ebben a cikkben minden információval ellássam. Minél több zene áramlik át az emberen, annál nehezebb úgy értékelni, hogy egy adott produkcitót, vagy akár egy műfajt vegyünk csak figyelembe. Néha úgy érzem, hogy még egy kiadvány és teli leszek, kipukkadok, mint a mesében a gömbőc, de alig pár nap pihenő és remegek a felfedezni való új dalokért, eddig nem hallott anyagokért. Ha meg olyan műfajról van szó, ami a szívemnek kedves (ezt szerintem egyetlen rendszeres olvasónak sem kell ecsetelni), akkor meg aztán az a három lemezes kapcsolat sem riaszt vissza attól, hogy már a kiadó ajtaján kopogtassak és alig tudjam elrejteni a felfokozódott nyálképződésemet, amíg meg nem kaparintom a vágyott anyagot. Ilyen előnnyel indult most is az olasz Black Oath, akik természetesen okkultizmussal átitatott, hagyományos, epikus doom metal keverékben utaznak már a kezdetek óta, de kilóra megvenni most sem tudtak maradéktalanul.
Kezdésnek itt van például rögtön a különösebb létjogosultsot nem élvező Emeth, ami néhány kósza riffből áll. Talán a Truth And Death című nyitódalt kevésnek találták ahhoz, hogy bevezesse a korongot? Könnyen meglehet, mivel egy elég általános szerzemény lett, ami ráadásul a banda több korábbi dalára is emlékeztetett dallamaiban. Azért a szám közepétől hallható kórusok és narráció igencsak hozták a hangulatot és olaszossá tették a zenét. A néhány perccel a kelleténél tovább kezdődő Serpent Of Balaam azonban már jóval szórakoztatóbbra sikerült, itt működik a szokásos középtempós, laza énekes kombó, amit szintén önismétlés szagú refrén mellett élvezhettünk. A dal aztán váratlanul felpörög és igazán elkezdjük értékelni a lemez hangzását is, ami jócskán támogatja ezeket a törekvéseket, a rövid időre felbukkanó extrém vokál pedig már hab a tortán. Porcerősítő bólogatást hozott a dal, de még mindig nem a teljes mértékben elvárt kategória. A tényleges sláger a Children Of Babalon képében érkezett meg. Nagyszerű gitártéma, több megjegyezhető dallam és végre jól használt kórusok jellemzik, így több helyen velük együtt énekelhetjük a mágikus igéket. Hangulatosra sikerült a Shroud To The Afterlife is, amelyben egy női ének is besegít. Tovább erősödik az az olaszos okkultista hatás, amit a nagy elődökhöz és a lemezborítókhoz képest azért elég kimérten szokott adagolni a zenekar.
Egyébként elmondható, hogy az Emeth Truth And Death mintha dalról dalra jobban működne és ez alól nem kivétel a Death Haze sem. Erős 8 perces monstum vendégzenésszel a fedélzeten (Ustumallagam – Denial Of God), ami a további tételekre is igaz. A rövid Graced By Burial Grond vendége a Cultus Sanguine zenekar régi énekese: Joe Ferghieph, akinek az idősebb hangú narrátor szerep jutott. Két generáció találkozik azonban a újra jól sikerült Wounded Temple keretein belül: Felipe Plaza a modern idők doom dalnoka (Procession, Capilla Ardiente, Deströyer 666, Scald) erősít rá a vokálra, néhány ünnepélyes ütést pedig maga Mauro Tollini prezentál a dobok mögött, akinek életpályája maga az olasz doom underground kalendárium (Black Hole, Sacrilege, Epitaph).
Összességében elmondható, hogy a Black Oath gyarkorlatilag egy stabil szinten stagnál évek óta. Talán jobb lett a hangzás, kifinomultabb a játék, de a dalszerzés még mindig elég hullámzó. Ötödik nagylemezükkel sem írták be magukat a műfaj történelmébe, de ugyanakkor minden doom kedvelőnek jól fog esni a lemez minden perce, kifejezetten az itt kiemelt dalok. A lemez egyébként pont ma jelenik meg hivatalosan (április 20.).
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nem csalódtam a leírás nyomán a zenében. A „Serpent…” harmóniái valóban nagyon hangulatosak. Tetszenek az ének apró hajlításai is a sorok végén, igen kifejező az egész előadás. Bizsergető volt hallgatni a fellelhető dalokat: mindvégig ott volt bennem az „olyan mintha” érzés, de semmiképpen nem tudtam beazonosítani – ez különös és nagyon jó, mert mégiscska egyedi. A hangzás olyan behemót, zörgős, és a magas hangzású zajokkal, hogy az már szédületes. Emlékszem, ilyenkor mindig tekertem a kazettás magnó lejátszófejének kis csavarját…. de ez a fura hangzás ehhez a zenéhez illik. Köszi, hogy írtál róla.