Blaze Of Perdition

The Harrowing Of Hearts (2020)

Már nem lepődünk meg azon, ha a lengyelektől erős anyagokat kapunk, mivel ez lassan mindennapossá válik. Különösebb félnivalók nélkül ültem neki például a Blaze Of Perdition immár ötödik nagylemezének is, hiszen nemcsak származásuk adhat okot bizakodásra, hanem az a tény is, hogy hosszú ideje gondolok rájuk megbízható iparosként. Sokáig sima Perdition néven próbáltak boldogulni, ám 2004 óta tartó történetükben 2010 hozta meg igazán az áttörést a Towards The Blaze Of Perdition  című debütálásukkal, amit a mai napig szívesen meghallgatok. A gyorsan érkező folytatásból kiderült, hogy rengeteg dal rejlett a zsebeikben, így a The Hierophant ugyan valamivel gyengébbre is sikerült, de akkor sem kellett lemondanunk a zenekar által nyújtott sötét, baljóslatú black metalról. Az életüket megnehezítő tagcserék, folyamatos személyes konfliktusok ezután ideiglenesen a banda tetszhalott állapotához vezettek, ám a karcos orgánummal megáldott Sonneillon és a gitárokon kezdetektől tevékenykedő XCIII újraszervezték a csapatot sokak örömére, mivel az azóta megjelent Near Death Revelations és három éve kiadott Conscious Darkness ismét megbízhatóan kiszolgálta közönségüket. A nehézségek ettől függetlenül nem szűntek meg, a hosszú csend mögött ismét új tagok beolvasztása állt a háttérben. Így került a dobok mögé DQ, aki underground körökben már hírnevet szerzett magának olyan neves bandákban, mint az Arkona és a tavaly nagyszerű lemezzel előrukkolt Mord’A’Stigmata. A basszusgitárt az In Twilight’s Embrance alakulatát is erősítő M.R. vette kezébe, az ő játékukat hallhatjuk a friss kiadványon. 

Az alapok tehát adottak, hatásokként továbbra is a honfitársak zenei világát tudom leginkább felhozni (Mgła, Behemoth), de hallgatás közben eszembe jutottak olyan csapatok is, mint a Dissection és a Rotting Christ. Utóbbiból kifejezetten az ezredforduló előtti korszak, mivel a Blaze Of Perdition úgy épített be elemeket a zenéjébe, ahogy azt anno a görögök volta képesek. Ez az újítás lehet, hogy a megrögzött black metal fanatikusoknak furcsán fog hatni, de igazából már az előző lemez kapcsán következtethettünk rá. A The Harrowing Of Hearts ugyanis minden eddiginél több dallamot, azon belül pedig gótikus rock adalékot csepegtetett a régi vágású fekete fémhez. Annak tudatában, hogy a csapat a Metal Blade istállójához került, könnyedén feltételezhetnénk, hogy elindultak egyfajta emészthető, slágeresebb irányba, azonban a zenekar cseppet sem így állt a dolgokhoz, egyértelműen a saját útjukat járják.

A lengyelek produkciójában ez a dallamosság kifejezetten nyomasztóra, sötétre sikerült és az égvilágon semmilyen törekvés nem történt a könnyen fogyaszthatóság irányába. Sonneillon hangja továbbra is egyedien érdes, tiszta énekkel nem riogatja a rajongóit, azonban gyűlöletes vokálja gyakran kapaszkodik bele a több rétegben is felpakolt gitártémákba, hogy egy jóleső hullámzásban fejezzen ki monumentalitást. Ez a megoldás a lazulásnak pusztán az illúzióját kelti, hiszen a végeredmény ugyanúgy képes a mellkasunkra térdelni és fojtogató légkört teremteni. Ráadásul ezt valamivel több, mint 50 percben teszik a közel azonos minőségű dalok során. Az akusztikus betétek, játékosabb megoldások újabb és újabb kitöréseket előznek meg, a változatos tempók mellett pedig minden szerzeményben futja egy kiadós durvulásra. Biztosan lesznek majd, akik haragosan félretolják a kiadványt, hogy ez “má nem black metal”, miközben a zenében rejlő sötétség és súly, ha átadod magad neki, képes összeroppantani.

Ennek az okos továbblépésnek köszönhetően igazán hangulatos lett az új korong, de ez igaznak tekinthető a zenekar komplett diszkográfiájára is. Olyan, mintha egy távoli kitűzött cél irányába lépkednének lemezről lemezre. Hogy ez az irány kinek felel meg és kinek nem, az nagyon szubjektív ítéletet kíván, viszont a végeredmény minősége szerintem most is megkérdőjelezhetetlen. A borító gyönyörű, a hangzás nagyon jó, viszont a teljes anyagot kicsit hosszúnak éreztem…

augusztus 16.,
augusztus 26.,