A BleakHeart egy 2016-ban alakult amerikai doom metal banda, amely (alap)stílusába a shoegaze és a post-metal elemeit vegyíti, amik erősen meghatározó jellemző is zenei atmoszférájuknak. Első lemezük a 2020-ban kiadott Dream Griever volt, amely találó album címével 100%-ban leírja öt dalos lemezük hangulatát: Álmodozó – szendergős önvizsgálat. Röviden és tömören talán ez lehet a legjobb megfogalmazás rá. Most négy év után visszatértek, hogy Silver Pulse címet viselő második lemezükön folytassák debütáló albumuk kényszeres szendergését, de ezúttal némileg kibővült (megváltozott) felállásban. A frontnő, Kelly Schilling (ének/szintik/basszusgitár), JP Damron és Mark Chronister gitárosok mellé új „kiegészítő” tagként érkezett Kiki GaNun (ének/szintetizátor), valamint Joshua Quinones session dobos, továbbá olyan különféle művészeket, zenészeket is bevontak, akik vonós hangszerekkel (brácsa, hegedű, cselló) színesítsék zenéjük atmoszféráját.
A Silver Pulse egy viszonylag rövid album, mindössze 35 perces és hat dal került fel rá, amelyek témájukban egy melankolikus utazásra reflektálnak. Ez az utazás elsősorban a dinamikus fogyatékossággal élő Kiki GaNun személyes élettapasztalataira építenek. De lényegében az egész lemez működhet egy a magunk belsejéből kiinduló utazásként is, hiszen minden ki, vagy inkább sokan ismerik a fájdalmat és szenvedést érzését egy-egy betegséggel, veszteséggel és ismeretlen bizonyossággal kapcsolatban, valamint azt, hogy miként keressük a reményt és megértést rajtunk kívül álló erőkben. A lemez lényegét GaNun így foglalta össze:
„A Silver Pulsenak lényege a Dream Griever gyászán túl egy buja, melankolikus, személyes elbeszéléssé válik a szociális modell sejtromlásról, valamint arról a vágyról, hogy megértsük és lebontsuk a rajtunk kívül álló hatások ellenőrzés. Miután megküzdöttél azzal a puszta fizikaisággal, amelyben a lelkednek lennie kell, és életed hátralévő részében élned kell, akkor jönnek az érzelmek hullámai, a valóság, hogy bár ez nem egy teljesen befogadó és nem is teljes identitás. Ezen a tapasztalatimat osztom meg, ami nem épp életem színes részeként jelennek meg Önök előtt.”
Ennek tudatában merülhetünk el ennek az érzelmes, és szívszorító zenei élménynek a mélyére. Utazásunk az álomszerű shoegaze melankóliájával átitatott All Hearts Desire című dalukkal kezdődik. A dal tempóját a többnyire lassú és nehéz doomy riffelések adják, melyek lüktető basszussal, erőteljes, de vontatott dob-témákkal, elbűvölő háttérszintikkel, lágy zongoradallamokkal, és természetesen Kelly Schilling és Kiki GaNun kíséreties ének-duójával válik misztikussá egyben nyugalmassá. Az egésznek van egy lélegzetelállítóan befelé forduló hangzásvilága, ami még éteribben folyik át az ezt követő Sinking Sea hullámaiban. A lágyabb hatású vonósok dallami egy mámor függönyként vesznek körül, hogy aztán ábrándjaikkal beleszaladjanak a Where I’m Disease és a Let Go egyszerre pulzáló és egyszerre lecsendesülő töréspontjaiba, valamint melankolikusan hidegrázós lassú légköri elegyébe.
Az album talán legintenzívebb dala a Weeping Willow, ami gazdagon átszőtt gitár-textúrái és kábítóan gyönyörűséges vonósai, valamint zongorajátéka akár egy James Bond film betétdalaként is megállnák a helyüket. A lágyabb dallami ellenére felépítése komor, némileg szigorú, akár csak a zárásként érkező Falling Softly, aminek ridegsége erőt és egyfajta felemelkedést is sugároz.
A Silver Pulse, ahogy már említettem egy rövid album. Ennek meg van az előnye is, és a hátránya is. Előnye, ha nem fekszenek az ilyen zenék hamar véget ér, hátránya pedig épp ennek az ellenkezője. Ahogy elcsendesednek a lemez utolsó dallamai, te várod a következőt, és csak néhány másodpercnyi csend után veszed észre, hogy vége… nincs folytatás. Egy lassú, álmodozó, nyugodt légkör álomól ébredve nézel szembe a hatköznapi valósággal, amiből a BleakHeart egy röpke félórás terápiája kiszakított.
