Block Buster

Losing Gravity (2019)

A Frontiers kiadó kifejezetten a dallamos rock, illetve kisebb mértékben metal zenékre szakosodott. Az utóbbi években sajnos az volt rájuk jellemző, hogy a kevésbé minőségi muzsikát játszó csapatokat is szerződtették. Továbbá a náluk megjelenő lemezeknek van egy sajátos egyenhangzása, ami nem feltétlenül pozitív, hisz ez a sound sokak szerint túl steril, műanyag. Főleg a dobhangzásra szoktak panaszkodni a Frontiers-es bandákat hallgatók. Én mindig is szerettem a dallamos rock, főleg a hard rock zenét és bevallom, ahogy öregszem, egyre kevésbé tolerálom az extrém vokált. Azért a glam rock, AOR, stadion rock manapság sem tartozik a kedvenceim közé. De néha föl-fölkapom a fejem egy addig számomra ismeretlen rockzenekarra. Pár éve a svéd H.E.A.T. slágerrockja ütött be nálam, nemrég pedig belefutottam a finn Block Buster bemutatkozó nagylemezébe. Hiába, a skandinávok mindig is értettek a fogós dallamok, kitörölhetetlen refrének, azaz slágerek írásához. Akár a rock, akár a popzenét vesszük alapul. A Block Buster pedig olyan, a ’70-es, ’80-as évek hangzását alapul vevő, mégis mai, korszerű, sallangmentes rockzenében utazik, ami gyakorlatilag bárkinek bejöhet. Nem találták föl a spanyolviaszt, de nem is akarnak többnek látszani, mint amik/akik. Mégis, a (péntekre eső) szeptember 13-án megjelent debütáló albumukat, a Losing Gravity-t legalább olyan szívesen hallgatom, mint az ugyancsak aznap kigördült KoRn, illetve KXM korongokat! Sőt, talán még nagyobb lelkesedéssel is!

Ugyanis ez a 11 dalos, 40 perces lemez egy igazi slágerparádé! Itt nem kell napokig, hetekig érlelni a nótákat, nem kell átesni több tucat hallgatáson, hogy leessen a tantusz. Ezek a szerzemények annyira lényegre törők, hogy már az első fülelés után is megragadnak az emberben bizonyos részeik.

A nyitó, tompított gitárpengetéssel kezdődő (a la Foo Fighters) Out in the City-nek például a refrénje rögzül azonnal. Enyhén punk rockos beütéssel bír ez a szám, de a fiatalos lendület, fogós verzék és a még fogósabb refrén miatt nehéz ellenállni neki! Az ezt követő Gone By the Morning egy keményebb groove-os riffel operál, ami miatt van egy kifejezetten táncba hívó lüktetése a dalnak. Az énekes/gitáros Aarni Metsäpelto egy nagyon tehetséges srác, bár orgánuma nem túl jellegzetes, de iszonyat jó dallamérzékkel rendelkezik! Ráadásul a háttérvokálokat is úgy alkalmazzák, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A Flammable a lemez legrövidebb tétele a maga bő két és fél percével, át is robog az emberen, de szerencsére nem észrevétlenül! Egy újabb sláger, amit hossza, pontosabban rövidsége miatt bármelyik rádió műsorra tűzhetne! A Back from the Shadows hozza azt a southern feelinget, amiben a Black Stone Cherry az egyik legnagyobb király. Ezt a nótát akár ők is írhatták volna! Az van, hogy a Block Buster zenéjében legalább akkora slágerpotenciál rejlik, mint a Nickelback-ében, csak ők még képesek igazi tökös, dögös rockzenét játszani egy egész lemezen keresztül, míg Chad Kroeger-ék csak albumonként 2-3 ilyen tételt mernek megengedni maguknak. Ők inkább az olyan dalokat erőltetik, mint a most tárgyalt lemez címadója. A Losing Gravity a lemez leghosszabbja, és egy power lírai darab, viszont igazi, mély érzésekkel, nagyon erős hangulattal. És nagyszerű, szépen kibontott gitárszólókkal! Ergo, lírában is verik a világsztár kanadaiakat!

Igazából ez az egyetlen lassabb szerzemény a lemezen, a többi mind tempós, táncolható, megadallamos rockzene! Milyen király dobtémával kezdődik már a Sweet Mary Jane! És az sem szokványos, hogy a refrén alatt is a dob a fő hangszeres kíséret! És akkor itt most megjegyzem, hogy ez a lemez nem a szokásos Frontiers-es hangzáskép szerint lett fölvéve. Szépen, természetesen, mégis erőteljesen szól minden hangszer, a dob sem műanyag, triggerelt! A basszusgitár sincs eldugva szerencsére! Kérem szépen, minimum így kéne szólnia minden mai, hagyománytisztelő, de mégis korszerű rocklemeznek! Lendületével, masszív menetelésével meggyőzőre sikeredett a Somebody to Shock Me, de szimpatikus az újfent a dobra épülő, játékosabb Walking Like a Dog is. A lemez abszolút slágere viszont szerintem mégis a Move. Ha lenne igazság a földön (ami tudjuk, hogy nincs!), akkor ebből bizony világsláger kéne, hogy váljon! Iszonyat cool ez a nóta, az énekdallamoktól kezdve a háttérvokálokig, a slappelős basszuskiálláson, szövegen át, minden maga a nagybetűs lazaság! A szórakoztató rockzene non plus ultrája ez a DAL! Talán még hatásosabb lenne, ha azt a rövid, leállós részt kihagyták volna belőle, de így is szuper!

Az egyetlen nóta, ami akár le is maradhatott volna a lemezről a Would You Do It Again. Persze a maga nemében ez sem rossz, de a többihez képest súlytalannak, giccsesnek érzem ezt a Jóbarátok főcímdalára hajazó számot. Az egyébként bónusz tételnek számító Bulletproof gyorsan helyrerakja lelki egyensúlyomat, hisz a tempós, groove-os vonalon mozog, ezáltal növeli a lemez újraindítási faktorát.

Kellemes meglepetés számomra a Block Buster bemutatkozó lemeze. Aki kedveli a Bon Jovi, az Aerosmith, a Nickelback tempósabb dalait, illetve az olyan, fiatalabb bandák dolgait, mint a H.E.A.T., Black Stone Cherry, vagy a srácok honfitársainak számító (egyslágeres) The Rasmus, akkor nyugodtan tegyen egy próbát a Losing Gravity-vel. A dallamos rockzene hívei szerintem imádni fogják ezt az albumot, de tényleg bárkinek bejöhet, aki nem csak az extrém, brutál zenékben leli örömét!

október 27.,