Finnországban a legtöbb az egy főre jutó metal bandák száma. Nem utolsó sorban az országok boldogságszintjének a felmérésében is rendre az élen szoktak végezni. Nem tudom van-e összefüggés a kettő között, de mindenesetre elgondolkodtató. A Blood Chalice tovább öregbíti a finnek metal históriáját, mégpedig az extrém oldalát. 2015-ben alakultak Por városában, rögtön rá egy évre készítettek egy demo-t, aminek lemezszerződés lett a jutalma. Rá egy évre meg is jelent az első album, a Sepulchral Chants of Self-Destruction. A nagy(obb) közönség itt találkozhatott először a nevükkel, és rögtön konstatálhatta is, hogy nem nyeretlen kétévesek ezek a fazonok. Blaszfémiával, sátánimádattal és egyéb sötét rituálékkal kapcsolatos témákkal támadták le a hallgatót. Black/death metal-juk pedig egy pusztítóan brutális munkagépként hatol át törékeny testünkön. Hosszú volt a csend, de azt kell, hogy mondjam megérte várni. Bőven a legjobb, legbrutálisabb és legerőteljesebb kiadványuk született meg ezen idő alatt. Üdvözöljétek ti is a sátán kedvenc kannibáljait és a The Blasphemous Psalms of Cannibalsim névre hallgató zsoltárjait.
Nevüket elsőáldozó szüzek véreivel írták a pokol üstjének a szélére, olvassuk is fel őket. Pessi Haltsonen ontja magából a disznóvérrel kevert örvényeit, amit mi innentől kezdve vokálnak fogunk nevezni. Henri Virolainen úgy tépi a húrokat, akár egy jól szituált külvárosi anyuka a haját, amikor meglátja, hogy csemetéje egy Blood Chalice CD-vel érkezett haza. Toni-Pekka Iisakkala kezében nem a bárányok bégetnek, hanem a basszus bőg ilyen nagy elánnal. VP Lammasniemi pedig a dobot püföli kegyetlenül, úgy mintha az elátkozott, nyomorúságos lelkek bárkáján adná az ütemet a sötétség rabszolgáinak. Ha black/death metal és Finnország, akkor a legtöbbünknek egyből a dinamit duó jut eszünkbe, azaz az Archgoat és a korai Beherit. Valóban akad ezekből a csapatokból is a Blood Chalice hangzásában is, azonban véleményem szerint egy ezeknél a hordáknál is bestiálisabb hangzást kevertek ki maguknak.
Többször eszembe jutott az Abysmal Lord vagy akár a Teitanblood is a The Blasphemous Psalms of Cannibalsim hallgatása közben. Ennek ellenére nehogy azt higgyük, hogy egy bangladesi cipőgyár szintjén van a Blood Chalice kreativitása. Számos olyan elem van a hangzásukban, ami idegenként hatna bármelyik fentebb felsorolt banda repertoárjában. A fekete mise a nagyon is találó nevű The Black Mass névre hallgató nyitódallal kezdődik. Nincs semmilyen bevezető, egyből a lényegre térünk. Az Impaled Nazarene és a Belial is tiszteletét teszi a hangzásukban, ugyanis a tempó az már-már a grind szintjén van. A vokál igazán bestiális, szinte már állatias károgással teljes morgásként definiálható. A gitárok hangzása kifejezetten éles, megkockáztatom, hogy sima black metal vékonyságú, a sebesség viszont halálos fegyverré teszi ezt a vékony pengét. A basszus nagyon halkan, de azért dörmög a háttérben. A dob pedig kifejezetten természetes hangzású. A dalszerzés pedig egészen kiváló, ez emeli új szintre a Blood Chalice-t, ugyanis a vérengzés közben az emlékezetes lelassulásokra, dögös riffekre is gondoltak.
Félreértés ne essék, a rivaldafényt továbbra is az embertelen rombolás kapja, de mindig képesek megtörni ezt egy emlékezetes kiállással. Ha primitív darálásról van szó, akkor abban sem ismernek tréfát, nincsen semmilyen technikázás, nincs semmi se túlgondolva. A kompromisszum szót sem ismerik, az Antichristian War Declaration viszont remekül kiegészíti az első két számot. Egy középtempós groove kapja a főszerepet, amit egy igazán gonosz riff tört meg. Amíg Pessi kideklarálja a háborút minden ellen, ami jó és tiszta ezen a bolygón, addig mi a basszus mormogására figyelhetünk fel a leginkább, ugyanis talán itt kapja a legnagyobb szerepet ez a hangszer. Hiba lenne azt mondani, hogy csak és kizárólag agyament, egysíkú dalokban gondolkodik a Blood Chalice, mesterien váltogatják a tempókat, szinte mindig ott, ahol arra szükség van. Ez az előző albumnál nem feltétlenül volt így, még a vokál terén is kapunk változatosságot. A már említett hörgős károgáson túl egy sokkal hisztérikusabb, megszállottabb stílust is elővesz a tarsolyából Pessi.
Maga a hangulata a lemeznek kifejezetten sötét, pokoli és már-már ritualisztikus, ez különösen a lassabb tételeknél fordul elő. Nem használnak bejátszásokat, ambient átkötéseket, sem egyéb cirkuszi mutatvány nem szükséges ide. Mindez csak olcsóvá tenné azt a bestialitást, amit a Blood Chalice képvisel. Ugyanis az ilyen és ehhez hasonló bandáknak talán a legnagyobb kihívás az, hogy elhitessék velünk, hogy mindaz amiről ők acsarkodnak, azt komolyan gondolják. Ha nem futkos a hideg a hátunkon, nincsen libabőr, akkor már nem ér az egész semmit. A Blood Chalice pedig totál hitelesen hozza mindezt. Totál elhiszem róluk, hogy képesek lennének emberhúst enni miközben apácák véréből isznak egy patinával és penésszel elárasztott kupából. Kedvenc számom a Celestial Destroyer és a névadó tétel. Egymás mellett a lemezen olyan gyűlöletbombák, hogy az háborút képes elindítani. Előbbi koromfekete atmoszférája és az utóbbi pokoli darálása remekül kiegészítik egymást.
Egyetlenegy dolog állít meg attól, hogy tökéletes pontszámot adjak a Blood Chalice-nek. Ez pedig a néha vissza-visszatérő riffek, témák miatt van, többször megütötte a fülemet, hogy ugyanazt a témát vagy akár kiállást hallom, akár két egymást követő számban. Rengeteget fejlődött a dalírási képesség, de ezen még javítani kell, nem nagy ügy, de azért egy idő után zavaró. Így is egy hidrogénbomba erejével mér csapást az árnyékvilágra a The Blasphemous Psalms of Cannibalsim. Minden black/death metal rajongó tárt karokkal fogja várni a megjelenését, ami nincs is olyan borzalmasan messze. Szeptember 9-én nyílik a templomajtó, ahol a Werewolf Records fogja celebrálni a sátáni misét.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
