Sokszor előfordul velem, hogy eltelítődök a villanygitár zenékkel. Bele fáradok, hogy a hardcore zenekarok próbálnak minél keményebbek lenni vagy, hogy a black metal bandák minél gonoszabbak. Ilyenkor kell egy-két lemeznyi szünet, feldobok egy klasszikus hip-hop lemezt, egy kis blues-t vagy jazz-t. Egyfajta méregtelenítő procedúraként, hogy újult erővel, tiszta fejjel és fülel ugorhassak ismét fejest, az undorítóbbnál undorítóbb zenékbe. Egy ilyen alkalommal futottam bele, még régebben, a Bohren & Der Club of Gore-ba. Noha hatalmas rajongójuk sose voltam, mégis felkaptam a fejem az új lemez hallatára és így a sokadik hallgatáson túl, úgy tűnik változni fog a kapcsolatunk.
Ha „metalos fejjel” kéne elmagyaráznom valakinek mi is az a doom jazz annyit mondanék, hogy klasszikus jazz hangszerekkel játszott funeral doom, egy jó nagy adag ambient-el nyakon öntve. Ennek a stílusnak egy vagy az is lehet, hogy egyetlen öreg rókája a Bohren & Der Club of Gore. Nem egy telített színtérről van szó, a Last.fm szerinti top 5 zenekarból kettő például már rég feloszlott. A Bohren mégis már lassan harminc éve alkot és jelen ajánló tárgya, már a tizedik lemezük. Pillanatnyilag az Ipecac Records-nál vannak, ami nem meglepő, hiszen Mike Patton kiadója kifejezetten az ilyen különleges, kísérleti zenékre specializálódott.
Ha meghallgatjuk a kezdő több mint hét perces Total Falsch-ot, kapunk is egy képet arról mi vár ránk a következő egy órában. Lassú, lágy jazz balladák, ambient motoszkálásokkal a háttérben. Majd Christoph Clöser szaxofonjával, mint egy domináns szerető átveszi az irányítást és innen már csak úszunk a simogató hangok hullámain át. A német trio szokványos jazz hangszereket használ mint dob, zongora, bőgő, vibrafon és orgona ezeket mint egy éj fekete szalag köti össze a szaxofon, mint vezér hangszer. Nem a dúdolható dalokon vagy a megjegyezhető dallamokon van a hangsúlyos, hanem a nagybetűs hangulaton. David Lynch fogja a kezünket és vezet ki minket a fekete-fehér, eső áztatta, kihalt utcákra. Néha-néha kivezet a fényre egy-két hangfoszlány, de legtöbbször mint mérges kígyó mar szíven az az istenverte szaxofon. Ez az ember meg csak fújja és fújja, már ha ember egyáltalán, lehet csak egy sötét öltönyös démon, aki a bűneinket rója fel a végítélet napján.
Ének az nincs, mégis olyan beszédes az egész, hogy szavakba nem lehet önteni. Súlyos, letaglózó érzések váltogatják egymást. Lassú megfontolt dallamok emelnek az ég felé vagy taszítanak a porba. A háttérben cincog a cin, mint egy a zokogásunkat tanúsító egér. Finom ambient futamokra felfűzött, lágy zongora szó, hasít a szaxofon, szaggatja a lelket, a dob lassan ver végi mint a szívverés. Bizonyosság, hogy még éppen élünk, de hogy ha nem az se baj, ennél szebb úgy sem szólhat a temetésünkön. Hangulat képek, füstös csehó, az elolvadt jégtől felvizeződött whiskey, alkohol és a füst maró illata keveredik. Játszik a zongora, mint egy cirógató női érintés.
Egyedül vagyok az albérletben, fejemen fejhallgató. Egy csöndesebb pillanatban, pont elszáguld egy mentő az M5-ös felé, visító szirénával. Kint a kerítés felet pislákol, a jelenleg éppen működő kecskeméti közvilágítás, a fülemben duruzsolnak a magány szimfóniái. Aludni kéne, holnap még munka, de nem enged, ölel magához, még egy dal és vége. Most ebben a pillanatban, nem létezik annyi pont amennyit rá ne tudnék tenni erre a komor utazásra. Holnap reggel ugyan itt, a süvítő kocsikkal az ablak alatt, a vakító napfényben február közepén, valószínűleg az első dal felénél kinyomnám. Érzelmes és mély utazás annak aki hajlamos az ilyenre, de csak is a megfelelő helyen és időben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A Sunset Mission album nagy kedvencem, kíváncsi vagyok ez az új milyen lett.
Nekem eddig ez a tipikus érzem, hogy jó de nekem mégse zenekar volt. Nem tudom most mi történt, lehet éppen olyan hangulatban kezdtem el hallgatni de erre szinte rá függtem, délutános héten mindig le megy egyszer munka után.