Ha akadna ember, aki feltenné nekem a kérdést, hogy melyik indusztriális hatásokkal megtoldott black metal hordát ajánlanám neki indulónak, biztosan az elsők közt jutna eszembe a több, mint 20 éve üzemelő svájci Borgne neve. Ez leginkább a frissnek mondható élmények miatt van így, hiszen volt szerencsém a viszonylag nagyobb időközönként nagylemezzel jelentkező duó tavalyi nagylemezéről írnom. Akkor még nem sejtettem, hogy épp termékeny korszakát éli a jelenlegi felállás és hamarosan rám szabadítják a folytatást egy újabb nehézsúlyú versenyzővel, ezúttal Temps Morts címmel.
Pont emiatt nem is egyszerű feladat nekiugrani egy új cikknek, hiszen a projekt háza táján különösebb változások nem történtek, ráadásul egy erős lemez ugyanolyan erős testvérét kaptam a karmaim közé. Külsőségeket tekintve nem olyan érdekes, mint elődje, nagyszabású mivolta ellenére pedig nem olyan hangulatos, mint az eddig kiadott legkedvesebb lemezemé, ami Règne Des Morts címmel gázolt át rajtam 2015-ben. Ezen felül a folytatások jellegzetessége az, ami elsőre is belerondított kicsit az összképbe: a Temps Morts magán viseli a több, hangosabb elvet az elődjéhez képest, ami ismét hosszú szerzeményeket és valamivel több elektronikát és gépzajt jelent, mint a hagyományosabb felfogásban készült előd esetében. Ez az egyensúly is csak akkor tűnhet újszerűnek, ha nem süllyedünk el alaposabban a Borgne munkásságában, hiszen akadt már olyan lemezük, ami szintén kevesebb gitárra volt kihegyezve.
Azt hiszem ennyi ok elég is lesz mentségnek, hogy miért nem írok több oldalnyi boncolgatást, viszont a zenekart nem ismerőknek azért hasznos lehet pár jó tanács a közelebbi kapcsolatba kerülés előtt. A Borgne esetében egyáltalán nem díszítőelemként szerepel az indusztriális jelző, rengeteg kütyüvel és billentyűvel találkozhatunk az anyagon, ugyanakkor nem hajlandók lemondani a 90-es évekig visszanyúló, mára hagyományosabbnak nevezhető black metalról sem. Nagyon kevés esetben sikerül ezeket hitelesen és meggyőzően házasítani, ám az őstagnak számító Bornyhake és legújabb segédje, Lady Kaos ezt a feladatot már-már zsigerből megoldja. Így fordulhat elő, hogy az időnként szószerint agybajos technora váltó zene nem szűnik meg baljós és gonosz fekete fémként is működni legalább hangulatában. Munkájuk végeredménye rendszerint torz és rideg, amiben azért ott munkálkodik egy cyborg kezdetleges lelke.
Ahogy az elején megjegyeztem, ez a hosszabb, hangosabb, több stb. hozzáállás tehát az egyetlen, ami miatt könyörtelenebb leszek velük. Az Y közel órás játékideje nem volt könnyen emészthető, de mindig átlendített egy-egy kapaszkodóval a monoton részeken is. A lemez gondosan össze volt “rakva” és a megfelelő hangulat mellett kifejezetten szórakoztató volt annak, aki efféle szórakozásra vágyik. A friss korong a maga 73 percével azonban nem növelte meg ezeknek a részeknek a számát az időhöz hasonlóan, inkább távolabb ültette egymástól. Az egyre hosszabb tételekben hamarosan felfedezhetünk egy mintázatot is, hogy mikor milyen résznek kell következnie, ami szintén kevesebb érdekesség megjelenését garantálja. Bornyhake hiába ontja az ocsmányságok garmadáját, ezeknek egységessé kovácsolódásához úgy néz ki nem árt egy kis türelem és átgondoltság.
Ettül függetlenül tehát jó lemez lett az új Borgne, hiszen akadnak rajta olyan tételek, mint a kedvenccé vált arcleszakítós Near The Bottomless Precipice I Stand vagy a lemezt végül morbid hangokkal záró Everything Is Blurry Now, ami az aprítás mellett eposzi pofonokat is osztogat doom menetelésével. Az összkép most is profi és egyedi, a helyi manufaktúra helyett azonban most befigyel a nagyüzem. A kiadvány hivatalosan május 21-től lesz elérhető, de egy ízelítő dalt már találtam is a cikk olvasásának idejére. Viszont azt is be kell valljam, hogy jelenleg kényelmeztető monotónia tekintetében a hazai Hænesy Garabonzia lemeze sokkal jobban lekötött…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
