Pár hónapja szinte lecsaptam a Borgne lemezre oldboy kollégám előtt, aki szintén lelkesedett a kiadványért, azonban egyéb teendők mellett szépen elsikkadt a kritika. Ma végre kicsit el tudtam bújni a kinti forróság elől és gondoltam, lehűtöm magam egy fagyos kiadvánnyal, de a svájci projekt sokkal inkább élesztette fel a pokol lángjait, mintsem a légkondit pótolta volna. A lemez mögött első sorban Bornyhake áll, aki igzazán elfoglalt embernek mondhatja magát, hiszen ha felsorolom a zenekarokat, ahol bármilyen módon megfordult, akkor egy elfogadható mennyiségű írás háromnegyedét kitenné a lista. Maradjunk annyiban, hogy a Borgne a saját szerelemgyereke és már 1998 óta üzemelteti. Eddigi 8 nagylemezét és számtalan egyéb kiadványát egészíti ki most legújabb teljes anyagával, aminek egyszerűen csak Y a címe. Másodszor áll mellette azonban Lady Kaos, aki három éve került a mester közelébe, ám jelentőségét semmiképp nem söpörhetjük véka alá, hiszen nagyon sokat ad hozzá billentyűivel az amúgy sem könnyed atmoszférához. Véleményem szerint pedig ebből áll a Borgne: forrongó, sűrű, fekete massza, ami haragosan köpködi magából halálos lövedékeit. Ugyan a black metal meghatározás előtt szerepel náluk az industrial szócska, mégsem számíthatunk gépies, steril zenére, mivel a svájci duó munkája nem távoli és rideg, sokkal könnyebben az elménkbe mászik és mint valami szép reményeket és kilátásokat dédelgető parazita, hosszú ideig nem is távozik onnan. A modernebb megoldások finoman vannak adagolva, többnyire a dobokon keresztül kapjuk őket és nagyszerű kontrasztot tudnak alkotni a nyers fekete fémmel. Bornyhake talán még sosem elegyítette ennyire hatékonyan technokrata törekvéseit a baljóslatú sötétséggel.
Ezek alapján hosszú és nehezen fogyasztható tételekre számíthatunk a kiadványtól és bizony nem fogunk csalódni. A teljes lemez az órás játékidő fölé merészkedik összesen hét dalával. Ebből a nyitó As Far As My Eyes Can See mondható a legrövidebbnek, ahol már valós arcát mutatja a projekt. Lassan hömpölygő, hipnotikus erejű áramlatok és agresszív lüktetés klasszikus károgással vegyítve. Önmagában ez nem egy nagy találmány, de aki szereti, az rögtön megérzi a minőséget és biztos lehet benne, hogy nem fog csalódni. Bővelkedik tempóváltásokban is, akárcsak a folytatásban érkező Je Deviens Mon Propre Abysse, aminek annyira hasonló a hangulata, hogy a két dal simán lehetett volna egyetlen szerzemény is. Ki tudja, lehetséges, hogy a tervekben még ez szerepelt, mert innentől kezdve csak valóban hosszú kompozíciókat kapunk. A „kellemes” kettős után ugyanis a már címében is agyzsibbasztó A Hypnotizing… (le nem írom) indul el a valódi különlegességek irányába. Csipetnyi Celtic Frost, korai Darkspace és Blut Aus Nord hatások keverednek benne, amire a vendéggel megoldott tiszta ének teszi fel a koronát. A hidegrázós percekben C.S.R. (Schammasch) és Ruby (Evil Within) kettősét hallhatjuk. Depresszió, kétségbeesés, kilátástalanság és paranoia sugárzik a dal minden percéből, lehet belőle szemezgetni, kinek mi tetszik. A szintén hosszadalmas Derriére Les Yeux De La Création finomabb akusztikus kezdése ad némi levegőt, de néhány perc múlva ugyanaz a szorongó légkör kerít hatalmába, mint a lemez eddigi részén…
Tehát a két általánosan jó minőségű munkát két kiváló követte, de még az album felénél sem járunk. Szerencsére az utóbbi tendenciát folytatja a Qui Serais… című förmedvény is, ahol kicsit jobban kitárulkoznak a billentyűk és ők hozzák el az indusztriális feelinget, amikor pedig visszavonulót fúj a dal az agresszióból, akkor doomos menetelésekbe torkollunk igazán gonosz dallamok közepette, melyektől még a buddhista is keresztet vetne öntudatlan reflexből… Természetesen ez lett a kedvencem az anyagról.
A hosszan építkező, gépiesebb Paraclesium sajnos nem nyújt kontrasztot, 9 percig ugyanabban a hangulatban lebeg, amitől el is veszíti különösebb hatását, viszont a záró A Voice In The Land Of Stars újabb nyalánkságokat tartogat a zenerajongóknak. A 17 perces játékidő ugyan nehezen megmagyarázható, lehetett volna faragni belőle, ugyanakkor a témák és a visszatérő tiszta ének is nagyon hangulatosra sikerültek benne.
Bevallom őszintén, hogy a projektnek eddig ezen kívül két lemezével találkoztam a 8-ból, de eddig mindenképp az Y nyerte el leginkább a tetszésemet (a 2015-ös Règne Des Morts nagyon ott van, az utána érkező [∞] már valamivel laposabb volt). Vagy hullámzó a teljesítmény, vagy lassú a fejlődés, de most éreztem azt, hogy egy igazán érett, nehezen kikezdhető produkcióval találkoztam. Ettől függetlenül kíváncsi lettem a kezdetekre is…
Előbb azonban kell valami tényleg hideg. NAGYON HIDEG.
Az Y meghallgatható a duó bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
