Bottomless

Bottomless (2021)

Imádom taglalni azokat az apró kis nüanszokat, melyek megkülönböztetnek egy-egy országot azt illetően, hogy hogyan viszonyulnak bizonyos műfajokhoz. Aki valóban sok zenét hallgat és széles látókört tudhat magáénak, gyakran a hangzás, néhány ismerős megoldás alapján megmondja, hogy ez most lengyel black, francia black, vagy valami orosz cucc. Persze manapság már ez sem teljesen megbízható módszer, hiszen kaptam már tökfagyasztóan hideg anyagot meglepően egzotikus, meleg éghajlatú országból is, de többnyire bejön. Azért jutott ez eszembe, mert a Bottomless zenekar bemutatkozó korongja simán hülyére vett volna, hiszen semmilyen jellegzetességet nem hordoz magán hazáját illetően. A csapat 2016-ben határozta el, hogy bármiféle sallang nélkül tiszteleg legkedvesebb zenekarai előtt és egy igazi, hamisítatlan doom metal projektet hoz létre, amire csak olyan bandák lehetnek hatással, mint a Black Sabbath, Pentagram, Saint Vitus, Count Raven, Trouble  és természetesen a Witchfinder General. Ez a most hallottak alapján teljes mértékben teljesült és le mertem volna fogadni, hogy egy angol zenekarral van szerencsém velük kapcsolatban. A kevéske háttérinfó azonban meglepett: bizony olasz csapatról van szó, akik most meglehetősen messze tették a rájuk jellemző okkultizmust és színpadiasságot. A zenekar tagjai biztosan tudják, miről beszélek, hiszen maguk is produkálták már néhány egyéb formációban. Fogadalmuk viszont teljes mértékben betalált és összedobták az idei év eddigi legstabilabb lábakon álló hagyományos doom metal albumát, ami az egészen semleges borító ellenére is rengeteg energiát képes felszabadítani. 

A főszereplő egyértelműen Giorgio Trombino gitáros, énekes, akinek hangja tökéletesen fekszik ehhez a vonalhoz és nem is ad ki magából mindent egy adott dalban, hogy később több oldalát megmutathassa. Leginkább Chritus hangjára emlékeztet a Lord Vicarból, de neki is a fiatalabb énjét kell magunk elé képzelnünk, ahogy azt például az 1990-es Storm Warningban hallhattuk. Az sem elhanyagolható, hogy hangja mellett Giorgio kitűnő bizonyítvánnyal, sőt, ösztöndíjjal végezte el a Iommi féle riff egyetemet és minden tudását ebbe a lemezbe igyekszik belesűríteni. Ez azt jelenti, hogy minden egyes dalban kapunk fogós témákat, bólogatni való kemény részeket és ugyanilyen hangulatos szólókat is. Tökéletes társat talált magának David Lucido dobos személyében is, aki érti, tudja, hogy itt lassan kell ütni, de úgy, hogy belefeszüljün az utolsó hajhagymája is. A formáció különlegessége végül az utoljára csatlakozott Sara Bianchin, aki a szebbik nemet képviselve penget nagyon mélyen és nagyon szórakoztató módon. A Bottomless hangzása szintén telitalálat, mivel egyszerre hoz régi sulis hangulatot és modern tisztaságot, hogy minden mozzanatot tökéletesen hallhassunk. Kifejezetten tetszik a zenekar időhöz való viszonyulása: a bónusz dallal tízre hízlalt tételek közül egyik sem hosszabb annál, mint amennyit megérdemel. Okosan 4 és 6 perc közé lőttek be minden egyes tételt, így nem igazán beszélhetünk túljátszásról. Minderről megbizonyosodhatunk már a nyitó Monastery kapcsán, aminek agresszív, törekvő riffje mellé nagyon jól jön a finomabb ének és a totális heavy metal szóló. Ezt a zenekar egyik legkorábban elérhetővé tett dala, a Centuries Asleep követi valamivel gyorsabban, de nem kevésbé hatásos módon. 

A következőkben a címadó hoz egy olyan témát, amit Zakk Wylde is összehozhatott volna Ozzyval és nem kellene szégyenkezniük miatta. Ennél a dalnál mégiscsak találkoztam az időt érintő problémával: lehetett volna ez egy hosszabb szerzemény is, nem okozott volna gondot a hallgatása. A The Talking Mask ismét gyorsít, egészen a középtempós menetelésig és a megoldásaiban a 70-es évek Sabbathját idézi meg. Körülbelül a korong közepe táján terül el az Ash, ami az egyik legnehezebb, legdoomosabb tétel az egész albumon. Nyugodt felvezetése és könnyedebb éneke igazán jó kontrasztot alkot a vezető gitártéma keményebb hangvételével. Ahogy az már szinte kötelezővé válik, a málházást menetelés, ős heavy metal követi, így a legslágeresebb dallal, a Losing Shape-el utazhatunk tovább a doom vonaton. Ilyen sebesség mellett a mozdonyvezető azt is megengedi nekünk, hogy egyszer meghúzhassuk a kürtöt, mielőtt egy jóval veszélyesebb szakaszra érünk. A Loveless Reign a kötelező tempóváltáson túl mást is hoz a lemezre: egy olyan hangulatot, ami eddig kevésbé volt tapasztalható. Darkos, gótikus felhanggal rendelkezik, egy kicsit kacsintva arra a bizonyos olasz hangulatra. Ha mégis északi példát kellene felhoznom rá, akkor az csak a Pagan Altar lehetne. Több rétegben érkezik a gitár a Vestige című dalban, ami szintén ad neki egy különösebb hangulatot, végül a Cradling Obsession csempészi be azt a végeredménybe, amiből eddig kevesebbet kaptunk: az epikusságot, monumentalitást. A digitális verzióhoz kaptam egy bónuszt dalt is Hell Vacation címmel (miközben odaírták mellé, hogy CD bónusz), amit ugyanúgy csíptem. Itt megint a Sabbath került előtérbe, a vokálnak köszönhetően pedig a Magic Circle debütálása is beugrott. 

A zenekar nevét viselő anyag hivatalosan július 16-án fog megjelenni többféle platformra is, érdemes lehet megvizsgálni. Engem teljesen meglepett a jelentéktelen, egyhangú külső alá rejtett érték és az, hogy amit a zenekar néhány mondatban leírt magáról, azt teljes mértékben tartja. Mindezt úgy, hogy nem egy újabb kópia született meg a műfajban, hanem egy újabb megbízható képviselő. Persze azért a megbízhatósághoz pár lemezre szükség lesz…

július 16.,
július 31.,