Akik számára az alábbi zenekarok nevei jelentenek valamit – Jig-Ai, Psychotic Despair, Spineless Fuckers – azok bizton állíthatják magukról, hogy egy különleges, de sokszor meg nem értett szubkultúra nemes képviselői, s ráadásként még a jóféle cseh sör is szerves része fogyasztásuknak. – Természetesen lemezismertetőm nem csak hozzájuk, hanem mindenkihez szól, hiszen a grind core egyetemleges, befogadó, és mindenkihez szól, csak nagyon távolról nézve olyannak hat, mint a klasszikus Chokito szelet, amely ronda s finom. – No, de térjünk vissza. A veteránnak számító prágai Bowelfuck ismét egy újabb albummal tért vissza, hogy dühét, fájdalmait, a világról szőtt lázálmait és kifacsart igazságérzetét bő nyállal fröcsögje szét a nagyvilágban.
Már az előző 2020-as, Decades albumuk sem volt az a kimondottan langyos teadélután, de az új opus még erre is rátesz egy lapáttal. Úgy az arányok és a hangzás is átment egy további dinamikai finomhangoláson, amitől egyrészt közérthetőbbé, direktebbé vált az új lemez. – Egyszerűen fogalmazva, megtalálták a „dögösítő” gombot. – Minden olyan ízesen, s arányosan szól, hogy ez szinte már túlzás egy ilyen volumenű grindcore bandától. Mindezt pedig tették tényleg olyan profi módon, hogy a súlyos légzési nehézséggel élők és keringési betegségben szenvedők számára is csak kisebb adagokban való fogyasztása javasolt a lemeznek.
Az alig több, mint 25 perces (bruttó) játékidő – mondhatni már héroszi teljesítmény egy grind zenekartól – mintegy tizenöt csontdaráló himnuszt rejteget magában, s ráadásként még egy „Bowelfuck-osított” Ahumado Granujo feldolgozást is, amellyel azonban az album sokadszori végigpörgetése után sem sikerült teljes egészében megbarátkoznom. Az Asthray Made of Beef tétel ezért számomra egy kissé rendszeridegen s egyfajta gore „gondolkodást” feltételez a hallgatóban, de bónusznótaként hát egye fene, megfér itt szép csendben a lemezen. Az említett feldolgozásnótából kiindulva az Appetite Comes With Killing lemezen most már se híre, se hamva a régi, kezdeti időkre jellemző gore beidegződésnek. Persze aki ilyen zenét nőtt fel, annak a prágaiak muzsikája továbbra is csak egy kommersz mulatósnak tűnhet.
Az albumnyitó Silence of Enemy olyan elementáris vágja a földhöz az ártalmatlan hallgatót, hogy annak garantáltan még ideje sem marad, hogy a földön keresgélje a nagy erejű becsapódástól szétgurult fogait. – Igazából semmi másról nincs itt szó, csak egy qrvajó alap riffről, amit aztán hagytak kibontani a srácok. – Hát ez lett belőle. Abszolút sikerült felszínre hozni az állatot. Csak halkan jegyzem meg, hogy már majdnem hiányérzetem volt, hogy pont a starterben nincs elég pergő, na ez az Ending Things-től számítva már nem teljesen van így, szerencsére. A Scavenger gyalulása sem lett volna az igazi, ha épp nem Michal Štěpánek, ismertebb nevén Žlababa (Brutally Deceased, Heaving Earth, Shampoon Killer) ugrik be egy jót vokálozni vendégként a már majd’ eposzi hosszúságúra nyújtott nótában.
Az Unexpected Trip hasonlít felépítésében leginkább a nyitónótához, – a recept szinte ugyan az – amely szinte már fülbemászó a maga groteszk, kifacsart módján. De továbbmenve ugyan ez elmondható akár az In The Middle of Nowhere tételről is, amelynek egyfajta furcsa slágeres bájt hordoz magában a punkos téma miatt, akárcsak a Slavedriver-ben is. Az pedig igazán profi lépés volt, hogy záró nótának az Order-t válsztották. Még mindig vészjóslóan cseng a fülemben: – You see, boys. Everybody thinks they want freedom, but what they really want is order. When they realize that, they’re gonna welcome us back with open arms. To the Empire! – Mandalorian fanok előnyben.
Összességében az albumon igazán új és világmegváltó ötletek nincsenek, de ami akad az tökéletes, vérprofi módon van tálalva a hallgató elé. Remélem, hogy sikerül majd elcsípni élőben is a srácokat, s talán megvitatható egy csendes poharazgatás közepette, hogy mi is valójában a prágai serfözés sikerének titka. Grind!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
