Brackwasser Knipp

Schieres Entsetzen (2020)

Évtizedek óta rongálja a közízlést Berlin városában a 100000 Tonnen Kruppstahl nevű duó, amiben Herr Herrn Bommel (gitár, ének) és A. Donnermann (dobok, ének) zúdítja a világra minden dühét és aberrációját. Tárházuk igencsak széles: grind, doom, death és sludge elemek keveregnek érzés szerűen kísérletezéstől sem mentes produkcióikban, de a punkos lazaság, odamondás sem áll távol tőlük. Hogy kapcsolódik mindez a Brackwasser Knipp ismertetőbe? Nos, a válasz igen egyszerű. Ami nem fért bele a gyilkosságokkal, bűntényekkel, erőszakkal foglalkozó fő zenekar repertoárjába, azt A. Donnermann saját projektjébe igyekszik belesűríteni, ami immár a második lemezéhez érkezett. Első magyános produkciója még csak limitált kiadásban, pár kazettán jelent meg Bürodiktator F52.7 címmel, mejben a kódszám a szexuális túlfűtöttségre, leginkább a nimfomániára utalt… Igazán érdekes volt ezt az anyagot a saját weboldalán is látni, ahol többek közt rövid képregényeit, karikatúráit, illetve gyerekkönyvét is megtalálhatjuk…

Ilyen előismeretek révén vettem magamhoz a Schieres Entsetzen című anyagot, mely nyers fordításban “Puszta borzalom”-ként könyvelhető el. Érdekesség, hogy a lemez felvételei 2018-ban jazlottak, de a kiadó csak most döntött úgy a művésszel egyetemben, hogy ezúttal CD formájában is kiadja ezt a korongot. Stílusát tekintve ismét vegyes felvágottra lehet számítani az anyaggal kapcsolatban: noise, sludge, punk egyveleg, amiben a végtelen súly és mocsok mellett azért bőven megjelenik az ész is. A borító alapján, ami egyébként szerintem gyönyörűen tükrözi a zene horrorisztikus, mégis realista hangulatát, úgy gondoltam nehezen leszünk barátok, a német nyelven megszólaló anyag viszont elég gyorsan meggyőzött arról, hogy érdemes vele foglalkozni.

A primitívség mögött ugyanis koncepció és személyes érzelmek sokasága húzódik. Az élő hatású, nyers zenében pedig rengeteg érdekesség található, csak kellő időt kell hagyni a számára és a nyitottság sem utolsó tényező. Minden hangszeren Donnermann játékát hallhatjuk, így nem meglepő, hogy alapvető hangazere, a dob tartogatja a legtöbb kísérletezést. A gitár jellemzően a nehézkes, néha disszonáns hangokat produkáló riffekért felelős, a basszusra pedig az egyszerű, de nagyszerű megállapítás lehet igaz. Vokál tekintetében dühödt kiáltásokról, ordításokról beszélhetünk, melyeknek lényege nem az énektechnikai jártasság, hanem maguk a szövegek. Minden dal kemény bírálatot hordoz magával napjaink társadalmát illetően. Erről dalszerzőnk úgy nyilatkozott, hogy igazából nem ő írta őket, hanem maga az emberiség. A nyitó Personenschaden esetében például egy balesetben megsérült ember utolsó perceit követhetjük nyomon: a legyek előbb érnek a teteméhez, mint embertársai, akik segítséget nyújtanának. A meglehetősen doomos nyitás után az Organgabe már egy belezés történetét meséli el amit “autodidakta” módon végeznek el… Itt már kevesebb a végzet, a dal konkrétan úgy hangzik, mintha valaki visszafelé játszaná, iszonyat beteg, mégis működőképes, akárcsak az In Müll, amit az instant dühkitörések visznek előre a narratív részek mellett.

A Labskaus Wrack című borzadályban megjelenik a punk lüktetés, hogy aztán elemeire hulljon szét az egész tétel, a Von Westend Weiq Ich Nichts pedig egy fotózásról szól, ami nagy valószínűséggel az alany tudta nélkül pornóforgatásba fog átváltani. A címadó tétel igencsak egyszerű szövegvilággal rendlekezik: megállapítja, hogy a valóság puszta horror, igazi rémálom. Ennek, és a lemeznek vet véget a Tot, aminek sorai egy keresztnévvel megjelölt, virágtalan sírból üvöltenek felénk…

Ez nem egy kifejezetten emberbaráti produkció tehát, a maga nemében mégis igazán hallgatható. Nyers, őszinte és személyes, amit érdemes lehet elővenni, amikor nagyon berágunk a körülöttünk tüsténkedő, saját sírját ásó világra…

A teljes a anyag meghallgatható a projekt bandcamp oldalán is.

augusztus 04.,
augusztus 06.,
augusztus 07.,
augusztus 07.,
augusztus 12.,