Brií
Corpos Transparentes (2022)

Nagyon rég esedékes volt már, hogy a maradi, régimódi Fémforgácson belül elkezdjünk tendálni a jövő irányába és szépen bevezessük az oldalra az elektronikus zene varázslatos világát. Persze ahogy minden mást is, ezt is szeretnénk a magunk, kissé különc, leginkább fura módján intézni: hiszen ezzel a néhány sorral sem egy újabb goa vagy techno előadóra hívnám fel a figyelmeteket, hanem egy újabb magányos zeneszerző munkásságára, akit ezúttal Brazíliában csókolt homlokon a múzsa megfelelő zenei gazdagsággal. Ő Caio Lemos, (itteni) művésznevén Serafim, aki fogott néhány olyan egyedi elemet, mint a brazil törzsi zene, népzene, a dark ambient, drum and bass és belesüllyesztette mindezt egy nagy, fekete zsákba, amin leginkább a black metal címke állja meg a helyét. Mondhatnánk, hogy újabb műfaji vegyescsümölccsel akarnak minket átejteni a palánkon az újdonság erejét tekintve, de Serafimnak szerintem erre semmilyen oka nem lehet.

Első körben nem a Bríi fogja berepíteni a szappanoperák gazdag famíliáinak egyikébe, másrészt keveréke olyannyira egységes és egyedi, hogy teljesen felesleges gyökerek után kutakodnunk, itt az egyéniség és a sajátos kifejezés lesz az, ami a főszerepet játssza. A hasonó kavalkádok esetében népszerű kifejezéssel élve Serafim avant-garde black metalt, experimental metalt játszik, de ez természetesen a leglecsupaszítottabb megfogalmazás a friss, Corpos Transparentes esetében. Ez a projekt zsinórban megjelent harmadik nagylemeze, amiről egyértelműen kijelenthetjük, hogy az eddigi diszkográfia ékköve, tökélyre fejlesztett verziója. Az egészet átjárja Serafim természet iránt táplált rajongása, a misztikus ismeretlentől való, vállalt félelem. Azt persze nem mondhatjuk el, hogy a semmiből született meg ez a fantasztikus lemez annak ellenére, hogy az előző próbálkozások valahogy messze alulmúlják a Corpos Transparentes által felvonultatott csatársort. Serafim ugyanis zenei megszállottként természetesen folyamatosan kísérletezik és alkot, aminek első állomása a Kaatayra nevű projekt volt, amit szintén érdemes felfedezni váltakozó minőségű lemezei ellenére (Só Quem Viu o Relâmpago à Sua Direita Sabe albuma közel áll a Bríi minőségéhez, csak több benne a törzsi, folkos elem, mint a gépies black metal). Érdemes megjegyezni a tavaly debütált Vauruvã nevét is, hiszen ott Bruno Augusto énekessel hívják életre az aszték istenek leggonoszabbjait…


Mindjárt érdemes is tisztázni, hogy az album esetében egyetlen 36 perces dalllal állunk szemben, ahol természetesen maga az idő tud majd relatívvá válni, ha az ember igazán rákap a hallgatására. A háromnegyed részében instrumentális cuccon komoly szerephez jutnak a billentyűk, a programozott dob, a különféle gitárhangok, zörejek. Vokál terén is meglehetősen vegyes a felhozatal, de valódi változatosságról, vagy nagy szélsőségekről nem kell beszélnünk. A károgás pont olyan, amilyennek egy személyhez kötődő, kifejező lemezen lennie kell, ritkán megjelenő tiszta ének inkább afféle simogató, kényeztető dallamhullámként funkcionál, gyakorlatilag egy hangszerrel egyenértékű. Ami azonnal feltűnik az első percektől, az az, hogy milyen nagyszerűen működnek ebben a közegben az ellentétek. A lassú témák alatt gyors dob száguld, a lassabb dobtéma mögé pergőbb, pattogóbb hangszerek kerülnek. Zúg a blast beat a már-már balladai szépségű finomságok alatt, máskor meg a torz gitárral párosul a nyugtató lüktetés.

Igazán különleges a Corpos Transparentes az idei felhozatalban, valódi csemegére vágyóknak feltétlenül tudom ajánlani. Talán az sem rossz ómen vele kapcsolatban, hogy az első dolog, ami eszembe jutott, az a Thy Catafalque munkássága. No nem azért, mert bármilyen hangszínben is megegyeznének, nem, nincs másolat, viszont a zenéhez való hozzáállást, felfogást tekintve nem hiszem, hogy sok vita alakulna ki a szerzők között. Szabadság van, érzések vannak és áramló, tiszta muzsika…

Zeal & Ardor
december 11.