Briton Rites
Occulte Fantastique (2020)

Hol is kezdjem? Phil Swansonnal vagy a Hammer filmekkel? Melyik mond többet a fiatalabb zenehallgatóknak? Szerintem egyik sem, úgyhogy menjünk szépen az elejére…

Él a Föld nevű bolygón egy énekes, akit Phil Swansonnak hívnak. A kicsi Phil valahol az óvoda és az általános iskola közt meghallgatott pár Sabbath lemezt (természetesen az első lemezekről beszélünk, a többi itt nem játszik) és elkezdte utánozgni Ozzy végtelenül kimunkált dallamait. Mindehhez az évek alatt lerakódott némi elkeseredés, hogy hiába a világ egyik legjelentősebb zenekaráról van szó, a doom underground marad még ilyen zenészek mellett is. A szép lassan kiszőrösödő Phil elhatározta, hogy mindent megtesz imádott műfajáért és a szélrózsa minden irányába elkezdi létrehozni a heavy/doom zenekarokat. Ahol már létezett, ott beszállt énekesnek, neki tök mindegy. Így esett meg, hogy legalább tucatnyi projektből kivette már a részét, még olyanokból is, melyekre gondolni sem mernénk. Tudtátok például, hogy a manapság elég jól menő Atlantean Kodex ötletgazdái közé tartozott? De letette névjegyét a Sumerlands, Blastmat, Seamount, Vestal Claret, Lords Of Ttriumph, Hour Of Thirteen háza táján is. Különlegessége, hogy önmagában nem ér semmit: szinte már bántóan monoton énekéhez egyszerűen szükség van a jó zenére, hogy igazán működőképessé váljon. A legtöbb projekt esetében ez sajnos nem is valósult meg, de akadnak olyan munkái, amik egyértelműen az elmúlt évtizedek legjelentősebb okkult hangulattal megáldott heavy metal kiadványai és képtelenség lenne haragudni rá. Képtelen lennék elvitatni tőle olyan slágereket, mint a Submissive To Evil, The Guardian, Circles. Ahogy azonban írtam, megfelelő mindent elvállaló főhősünk megítélése mindig erősen függött az őt körül vevő zenészektől, akiket nem mindig válogatott meg a megfelelő módon. A legjobb összeállítás minden esetre 2006-ban jött össze, amikor Howie Bentley gitáros-basszer kitalálta, hogy a nyers, valós heavy metalt kívánja életre hívni zenekara, a Cauldron Born mellett, ehhez pedig pont kapóra jött neki az énekes. Korbin King dobos csatlakozásával megszületett a Briton Rites, hamarosan pedig kiadták az új évezred első évtizedének legjobb NWOBHM, okkult heavy/doom lemezét For Mircalla címmel, amiről néhány dalt a mai napig redszeresen pörgetek (ilyen pl. a Carmilla). Az órás játékidő fölé merészkedő lemez viszont annyira sűrű, hogy bárkinek megfeküdné szerintem a gyomrát a mai napig, így nem is bántam, hogy nem érkezett azonnal a folytatás. Viszont a zenekar szépen eltűnt… Egyedül Howie emlegette néha közösségi oldalán, pár éve pedig elkezdett ötlet-foszlányokat megmutatni egy esetleges folytatásból. Még így is meglepett, amikor a promós fiókomban egy új lemez landolt, amit azonnal meghallgathatóvá is tettek.

Itt jön képbe a Hammer, ami egy nagy múltra visszatekintő filmstúdió, de igazi aranykorát az ’50-es és ’60-as években élte, amikor csúcsra járatták az okkultizmussal teletűzdelt gótikus horror műfaját olyan sztárok életre hívásával, mint Christopher Lee vagy Peter Cushing. A stúdió feltámasztotta a filmezés kezdetének lassan feledésbe merülő szörnyalakjait, történeteit: kialakították a vámpírok, őrült tudósok és félresikerült kísérletek kultuszát, aminek máig érezhetők filmes hatásai. Sok zenekart megihlettek már ezek az időnként első osztályú, máskor B filmes irányba tendáló alkotások, de legnagyobb hatásuk mindig is a doom metalra és a klasszikus heavy metalra volt. Nem csoda hát, hogy az angol rémtörténetek után (az első lemez inkább irodalmi háttértörténetekre támaszkodott) ezt az oldalát is elővette a zenekar. Ennek köszönhetően szellősebb tételek születtek az új albumon, viszont annyival több, hogy ezúttal se legyen könnyű dolgunk hallgatóként. A trón körül ezúttal tehát boszorkányok, vámpírok, megidézett démonok és eltévelyedett papok térdepelnek, középen azonban most sem igazán Phil üldögélhet büszkén, sokkal inkább Howie, aki úgy hányja egymás után a true heavy metal riffeket, szólókat, hogy szem nem marad száraz tőlük. Korábban ő felelt a kalandozó kedvű basszusért is, ám ezt az új lemezen átadta régi zenésztársának, John Leesonnak, aki ezt a feladatot maradéktalanul hálás módon el is látta. Érződik, hogy minden dal gondosan megírt, hosszú munka eredménye, aminek célja a fokozatos tökéletesre csiszolás a cél érdekében. Persze azért Phil sem vall szégyent, a már említett erőteljes Sabbath hatás, a Pagan Altar-ra emlékeztető morbid flegmaság most is jól áll neki, mivel ismét egy kétes kimenetelű rituálé szereplőjévé válik, akinek egyáltalán nem az a célja, hogy megkedveljük.

A debüt lemez hatását ugyan nem érte el a váratlan folytatás, de így sem kell azért leírni a végeredményt. Ha szereted a fantasztikumot, mágiát és a 60-as évek klasszikus horrorfilmjeit, akkor minden számításodat megtalálhatod az Occulte Fantastique dalaiban! A kiadvány fogyasztása most sem egyszerű feladat, de mindenképp megéri próbát tenni vele. Ahogy írtam, már a teljes anyag meghallgatható!

Briton Rites – Occulte Fantastique (2020): 1 komment

  • Winci szerint:

    Kegyetlen jó írás minden értelmében. Egyszerűen alig tudom felfogni, hogyan forog körbe a zeneivilág és új ízekkel újra él, ami már majdnem volt, ezúttal egy doomra tekert Hendrix-szel. :-). Egyszer talán megtelik az éter? Remléem, nem élem meg. Kezdem hinni, a legfontosabb szókapcsolat, amit valaha kimondtak az a “déja vu”. Jó volt a hatásokat, ill. analógiákat fel-feldezeni, nekem élvezetes így navigálni a nyomokon, remélem, másnak is!

Angertea, Mudi, Nís
október 22.