Bruce Dickinson, Divided – Barba Negra Red (2024.06.01)

A június egy kiváló koncerttel kezdődött. Az Iron Maiden torka, Bruce Dickinson idén kiadott új szólólemezével érkezett a Barba Negra nagyobbik sátrába. A bemelegítés lehetőségét a Jósa Tamás vezette Divided kapta, akik a technikai problémák ellenére is kiváló választásnak bizonyultak. Most is Emma lányommal érkeztem, aki ugyan még csak ismerkedik a metal szcéna képviselőivel – hiszen még csak 12 -, de a Maiden már most az egyik kedvence. 

A Divided műsorának elejéről lemaradtunk, a második dalnál – az amúgy nagy kedvenc Meteorite-nál – értünk oda, és nagyon jó volt látni, milyen sokan kíváncsiak voltak a dalaikra. És nem csak a főbanda miatti helyezkedésről volt itt szó, láthatóan a közönség vette az adást. Nekem ez volt a harmadik találkozásom velük. Eddig volt fesztivál buli, klubkoncert, most pedig talán az eddigi legnagyobb megmérettetésük. Nekem kicsit fura volt, hogy a körábbi futurisztikus fazonból visszavettek és azt már csak Dani maszkja idézi, de ez az egységes imidzs is jól állt a bandának. 

A műsor gerincét a 2020-as második lemezük adta, de azért kettő befért a szettbe a Modulus-ról is. A Futurenation itt is nagyot szólt, de említhetném a többit is. Ami biztos, hogy a közönséget meg tudták fogni, nem vallottak szégyent egy legenda előtt sem, ami szerintem záloga a továbblépésnek. Én nagyon drukkolok nekik és várom a harmadik lemezt.

Kb. fél óra várakozás után a The Invaders és az Accident of Birth-ös Toltec 7 Arrival introra érkezett a színpadra a Phillip Naslund, Chris Declercq gitárosok, Tanya O’Callaghan basszer, Dave Moreno dobos és Mistheria billentyűs. Majd berobbant a Mester, maga Bruce Dickinson, hogy az említett album címadójával meg is alapozva vagy inkább tovább szítva a már amúgy is várakozással teli és felfokozott hangulatot. Ha minden igaz, szólóban – az öt évvel ezelőtti stand up estjét nem számítva – harminc éve járt nálunk, szóval emiatt is különleges eseménynek számított az este. Meg persze az idén megjelent aktuális – szám szerint hetedik – szólólemeze (The Mandrake Project) miatt is. Ezt persze nem erőltették túl, három dal került a tizennégy tételes programba.

A zsúfolásig telt csarnok egy emberként mozdult, énekelt, szóval a hangulatra nem lehetett panasz, ahogy a hangzásra sem. Mi kezdetben úgy a harmadik sor körül álltunk, ahol azért érthetően nem volt a legideálisabb, de hát oda nem is azért áll az ember. Néhány méterrel hátrébb már számomra tökéletes volt. Bruce szólókarrierjét nem követtem igazán, a The Chemical Wedding lemezen kívül nincs is a gyűjteményemben, a friss album (fogalmazzunk úgy) sem nekem készült, de érzem benne az értéket persze. Szóval minden várakozás nélkül tudtam élvezni a bulit. És hát volt mit, mert annak ellenére, hogy egészségileg nem volt rendben (torokfertőzést emlegetnek a nálam jobban értesültek), ezt nem igazán lehetett észrevenni, 100%-os erőbedobással és lendülettel hozta a védjegyszerű és amúgy nem is könnyű témákat, miközben fiatalokat megszégyenítően sokat mozgott. (OFF: Mikor mondtam Emmának hogy mennyi idős Bruce, megkaptam, hogy “Te bezzeg nem ugrálsz velünk a trambulinban”. Ez persze némileg túlzás, mert szoktam azért, de bevallom, nem tudnám úgy lenyomni a buli mozgás részét sem, mint a Mester betegen, aki még énekelt is.)

Na de nézzük a programot! 

Nagyon erős kezdést produkáltak, de a Laughing in the Hiding Bush volt számomra az első igazi nagy durranás. A ‘98-as The Chemical Wedding volt a legjobban reprezentálva. Négy dalt is eljátszottak róla és az említett okból nekem ezek voltak a csúcspontok. Az első a címadó volt, a másik pedig a ráadásban elhangzott The Tower. Persze eközben is voltak emlékezetes pillanatok, mint például a friss anyagról a Resurrection Man, aminél Dickinson perkával egészítette ki Dave Moreno amúgy király dobolását. No, meg azt is meg kell említeni, hogy a Rain on Graves után egy rövid, de velős dobszóló jött, aminek farvizén a többiek is kaptak némi lehetőséget.

S, ha már a többiek. Ez a csapat amellett, hogy láthatóan tisztelik a főhőst, nem szorultak statiszta szerepbe és igazi zenekarként muzsikálták le a programot. Tapintható volt az energia, áradt a jókedv a színpadról. 

Egy feldolgozás is belefért a programba, ami megint csak a frontember nagyságát mutatja. Az Edgar Winter Group Frankenstein-jának dickinsonosított változatának végén egy különleges produkciót kaptunk. Gyanítom nem csak nekem volt ismeretlen az a teremin nevű hangszer, amivel Bruce “varázsolt”  egyet. A rendes műsoridő felé természetesen jött a kihagyhatatlan Tears of the Dragon, az örök sláger, amit egy emberként énekelt a Barba Negra. Kicsit talán meg is hatva Bruce-t.

Az említett torokprobléma ellenére becsülettel letolták a ráadást is. Persze bele lehet kötni ebbe-abba, de nem gondolom, hogy érdemes. Míg az autó felé igyekeztünk azért hallottam elégedetlen hangot. Valami korai koncertélménnyel hasonlította össze az úr az estét és nem a mostani jött ki győztesként. Én azt gondolom, hogy a körülmények ismeretében nem lehet okunk panaszra, sőt!

Azt mindenképp megemlítem így a végén, hogy hallgassatok a helyszín képviselőinek tanácsára és tömegközlekedéssel gyertek, ha csak tehetitek. Nekünk is jó messze sikerült parkolni és bár a koncert végén a ráadás már a sátor ajtajánál ért minket mégis egy jó fél órába telt, mire kijutottunk a Szállító utcából. De mindössze ennyi negatívumot tudok megemlíteni, mert amúgy egy tökéletes koncertet kaptunk. 

Köszi LiveNation!

Tool, Night Verses Tool, Night Verses
június 12.
Hell Vill #19 Hell Vill #19
június 13.
Bring Me the Horizon Bring Me the Horizon
június 16.