Nem is gondolná az ember, hogy éppen a napsütötte Portugália ad otthont a nyers black metál legbetegebb bandáinak és projektjeinek. Legismertebb képviselője az a bizonyos Black Cilice akinek az utóbbi bő tíz év reneszánszát köszönhetjük. Gombamód szaporodtak el az úgynevezett hálószobás projektek, sokszor silány munkákat maguk mögött hagyva, így nem is meglepő, hogy erősen szelektálni kell ezen a színtéren. Természetesen Portugália sem maradhatott ki ebből a bummból: az Aldebaran Circle morbid kísérletezéseitől kezdve a Black Circle dermesztően nyers kiadványaiig mindenki megtalálhatja a maga mérgét. A 2014-től aktív Candelabrum nem csapódott egyik körhöz sem, igazi magányos farkas módjára árasztja magából a mindent elborító sötétséget. Harmadik csapása a Nocturnal Trance névre hallgat és itt is olyan nyersen kapjuk a fekete fémet akárcsak a hentesnél a karajt.
Egészen biztosra ugyan nem vehető, hogy az entitás aki a Candelabrum mögött áll az nem volt tagja egyik körnek sem, ugyanis nagy a titkolózás evvel kapcsolatosan. Annyit viszont mindenképp tudni kell erről a projektről, hogy csak az igazán nyers, szinte már a 40 éves Lehel mosógépeket megalázó hangzás iránt elkötelezettek fogják ezekben a kiadványokban örömüket lelni. Amint elindul a Crystalline Telasthesia máris pofán ver minket a pincehangzás, a gyűlölettel teli riffek és vokálok, valamint a blast beatek monoton büntetése.
A kicsivel több mint 9 perc alatt kapunk tempóváltást is, a lelassulós részeknél igazán depresszív és ha lehet, még inkább mizantróp a hangulat. Az enyhén rekedtes sikolyok nagyon illenek ehhez a fajta fekete fémhez, a fájdalom keveredik a gyűlölettel és megvetéssel. Egyedül a visszhangot hívta segítségül az alkotó. A legtöbb ilyen anyag achilles sarka az egyhangúság. Amikor ugyan kitalált az illető egy baszóan fagyos riffet de nem tudja mit kezdjen vele és csak végig ismétli 10 percen át. És akkor még ez a jobbik eset…itt erről szó sincsen, minden téma ül és igazi keserűség árad minden számból. Ilyen a következő Through The Mirror Of Divination is, málházós tempóval vagdossa a fülünket, csak azért, hogy egy idő után elkezdődjék a káosz és beborítson minket a gyászlepel. Rövid tétel nincs a lemezen így tehát a dalszerzésnek is működnie kellett. És működik is, unalomnak helye nincs.
A Poisonous Dark Apparitions ismét lassú meneteléssel indít, transzba ejtő atmoszferikus gitárral, szinte kóvályog az ember feje ahogy hallgatja. Kevés album és banda tudja ezt a hatást elérni a hallgatónál…még ha sok is ábrándozik róla. Ez a lassan felőrlő, melankolikus, okkultista hangulat szinte végig kitart. Az ilyesfajta albumok akkor működnek igazán, ha egy egész műként tekintünk az albumra, nem pedig különálló dalokra. Persze mindezt a legsötétebb éjszaka amikor mi is egy elborultabb pillanatunkat éljük az életünknek. Ilyenkor jön a jogos kérdés, hogy hát akkor miért megyek át rajta mégis dalonként? Hát mert valamiről csak írnom kell, azért.
Így el is jutunk a Beyond (Back To The Origin) ami rendesen felkapja a tempót, blast beatek és mononton gitárral indítja a sort. Mindez nem sokáig tart, visszalök minket a verem mélyére a Candelabrum egy újabb fájdalmasan depresszív kiállással. Gyakori tempó és témaváltások jellemezik ezt a dalt valamint jól kigondolt és logikus dalfelépítések, nálam ez volt a favorit. Benne van minden amit erről az albumról tudni kell. Az Into Death’s Trance tesz be minket végleg a kriptába, teszi mindezt egy különösen sötét és gonosz hangulatú témával rögtön az elején. Ez a téma végigkísér minket a lemez végére, a hangulat pedig egy idő után visszatér a depresszió és mizantrópia mezejére. Maga a lemez hangzása a tipikus raw black metál jellemzőit hordozza magán: szinte elmosódnak a határok a hangszerek között, minden alá van rendelve a transzba ejtő hangulatnak.
Még a black metál zsáneren belül is nagyon kevés emberhez fog szólni ez a lemez. Nem fog semmi kapaszkodót, fülbemászó melódiát adni a hallgatónak, ezen a terepen csak azok maradnak akik igazán tudják értékelni ezt a fajta ultra nyers fekete fémet. Ez a mániákus csoport viszont nagyon kellemesen fogja érezni magát a Nocturnal Trance hallgatása közben. Képes olyan helyekre elvinni ahová csak nagyon kevesen merik betenni a lábukat. A Candelabrum-nak immár harmadjára sikerült elkalauzolnia engem erre a bizonyos sötét és nyirkos helyre. Tehát a hullafestéket április 29-re érdemes kipattintani és mindezt a Hells Headbangers kiadásában élvezhetjük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
