Capilla Ardiente

The Siege (2019)

    Öt hallgatással teli év telt el a chilei Capilla Ardiente zenekar háza táján bármiféle kiadvány nélkül a nagyszerűen sikerült Bravery, Truth And The Endless Darkness című bemutatkozása után, melyet olyan hátráltató körülmények is követtek, mint például a banda próbatermének leégése és jelentős felszerelésének megsemmisülése. Nem csoda hát, ha kevesen emlékeznek a Procession vezér Felipe Plaza projektjére, melyet egy korábbi, Poema Arcanus nevű csapatának tagjaival hoztak össze. Remélhetőleg azért a Procession epikus doom metalját nem kell bemutatnom senkinek, ezzel szemben a Capilla Ardiente viszont jóval kevesebb figyelmet kapott. Alapvetően itt is doom metalról van szó, csak jóval több heavy metallal fűszerezve és egy viszonylag sajátos hangulattal megtoldva. A debütálás tehát reménykeltő volt, így nagyon vártam már a következő anyagot, amit megjelenés előtt kaptam ugyan a postaládámba hetekkel ezelőtt (hivatalosan szeptember 13-án érkezik), de valahogy mégsem tudott közel férkőzni hozzám. Megmondom őszintén, hatalmas fejtörést is okozott a mindösszesen négy tételt tartalmazó The Siege furcsa kettőssége miatt. Ezt nagyon könnyen meg tudom azonban fogalmazni: zeneileg szórakoztató, kifogástalan igényességű (remek heavy, doom riffek, a már említett egyedi hangulat), de mégis olyan érzésem volt az anyag hallgatása közben, mintha a bemutatkozás lemaradt tételeit dobálták volna fel a lemezre. Nem tudták bebizonyítani egyetlen hanggal sem, hogy ezen a kiadványon többet dolgoztak volna. Míg az epikus hangulat egyértelműen a Candlemassra hajaz, addig a jóval fifikásabb és tényleg kiemelkedő gitárjáték a Solitude Aeturnus világát idézi meg jobban, ráadásul a keleties dallamok is éppúgy felfedezhetők benne, mint a legenda repertoárjában. 

Négy dallal büszkélkedhet tehát a The Siege, melyből már a nyitó is 13 perces játékidővel rendelkezik. A The Open Arms, the Open Wounds nem véletlenül kerülhetett előre, mert egyértelműen a lemez legjobb dala még a valamennyire indokolatlan hossza ellenére is. Összetettebb dalszerkezete viszont azt eredményezi, hogy gond nélkül egybefolyik a folytatásban érkező tételekkel, mint például az elsőként közzétett The Crimson Fortress

Egyenlőre még csak ezt tudom ide linkelni, de higgyétek el, hogy minőségében és úgy mindenben, a többi sem különbözik tőle. Ha ez a dal tetszik, akkor érdemes lesz meghallgatni a folytatást, ha pedig nem, akkor nem is érdemes nagy reményeket fűzni az albumhoz. A The Spell of Concealment szintén 9 perc környékén mozog, a lemezt pedig a Fallen Alphas and the Rising zárja keretbe újabb 13 perccel. A két monstrum valamivel jobban sikerült és izgalmasabb, ez tény, viszont a közéjük ékelődött töltelékek már nem annyira.

A végeredményt a műfaj rajongójaként, kizárólag a bemutatkozáshoz viszonyítva tudom értékelni, ami nekem 7 pontnál sajnos nem ér többet. Remélem nem kell majd újabb éveket várni azonban a folytatásra, mert alapvetően egy olyan zenekarról, projektről van szó a Capilla Ardiente formájában, amely tudása, elhivatottsága alapján simán bejelentkezhetne az első ligások közé.

október 27.,