Carnosus

Dogma Of The Deceased (2020)

A frissen megjelent old school death metalos kiadványokból összerakott témahetem után úgy gondoltam, kifüstöltem az agyamnak azt a részét, ami erre az évre ennek a vonalnak megadatott, mégsem tudtam nemet mondani a Carnosus zenekar Dogma Of The Deceased című debütálására, pusztán azért, mert elsőre megtetszett a borítójuk. Bizony, ennyit számít promók esetében a külsőség. Nem volt kérdés, hogy az adott stílusban mozognak, ez bárkinek gyorsan lejöhet, de valahogy mégis sikerült meglepnie a zenekarnak. Első körben maga a debütálás ténye taglózott le, mert ugyan 9 éve formálódik a pofátlanul fiatalokból álló csapat, mégis egy nagyon érett, gondosan felépített szerkezetet rögzítettek, melynek minden egyes összetevője fontos szerepet játszik a teljes egészben. Nagyon rutinos zenészektől szoktunk hasonlót kapni, persze a svédeknél lehet, hogy ez teljesen természetes. Más részről a mezei death metal megjelölés nem állja már meg a helyét velük kapcsolatban, hiszen rengeteg melodikus elem, valamint jelentős thash metal hatás érződik a lemezen. Ezek arányainak keverése könnyedén teszi változatossá az egész korongot.

Térjünk vissza egy kicsit a fiatalság kérdésére, mert a kép alapján a srácok körülbelül a nagycsoport befejezése és az iskolakezdési időszak között már letudták hazájuk extrém zenei vonalának teljes feltérképezését. Kifejezetten jó egyéni teljesítményeknek lehetünk fültanúi az album során, ami a dalszerzést és a hangzást illetően képes pár bizonytalanabb lépést megtenni, de technikai hibát bizony nehéz találnunk. Gondolok itt arra például, hogy Jacob Hedner dobjátéka az album első percében kiváltotta belőlem az “ez igen” érzést néhány pörgetéssel. Brutális, mégis technikás kalapálása azonnal tudatta velem, hogy nem tettem rossz lóra az anyaggal kapcsolatban, hamarosan jött is a bólogatási inger. A ritmusszekciót ráadásul Marcus Strindlund is csak tovább erősítette, akinek basszusgitárját időnként nagyon eldugja a már emlegetett hangzásbeli aránytalanság, de még ígyis belefuthatunk nagyszerű futamaiba kicsit több odafigyeléssel.

A betonbiztos alapokat két gitáros emeli még magasabb szintre: Felix Ringmyr és Richard Persson alaposan felfegyverkeztek thash riffekből, néhány melodikusabb futamból, de leginkább hangzatos és feszes szólókból, amik sok időt nem követelnek maguknak, de akkor nagyot ütnek. Az énekes Andrew Johansson került be később a csapatba (a lemez rögzítésének időpontját nézve, mert azóta Felix lecserélődött), de azonnal hozzájárult a zenei alapok még változatosabbá tételéhez. Az elődje, Olof bőséggel hozta egy death metal horda számára a szükséges mély hörgést, azonban Andrew ennél jóval többre képes: sikolt, károg, mormog, üvölt. Néhol visszafogottan, néhol teljes beleadással. Akárcsak egy háború utolsó nagy ütközetében, itt is mindent bevetnek: időnként csordavokállal is megerősítik mondani valójukat.

Az intenzitása mellett kissé hosszúra sikerült (háromnegyed óra körül) albumon a technikás játék, változatos vokál rengeteget tud lendíteni, viszont azt nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a dalok közt akadtak különbségek. Egy-két gyengébb, vagy inkább a többihez képest középszerűbb tételt lehagyhattak volna a végeredményről, de persze nehéz megmondani ezt egy csapatnak, akik majd egy évtizedig gyúrtak a megjelentetésükre. Biztos vagyok benne, hogy ez a tehetséges brigád második nekifutásra a hangzáson és a dalok egyenletességén is csiszolni fog valamennyit, hogy hallani fogunk róluk, az pedig egyáltalán nem kérdés.

február 06.,
február 24.,
március 11.,