Caskets Open

Concrete Realms Of Pain (2020)

Különleges helyet foglal el a szívemben a finn Caskets Open csapata, mivel száz évvel ezelőtti blogom (ami azóta már nem él) egyik első anyagát küldték el nekem Buried Upside Down című demójuk révén, amit azonnal kincsként könyveltem el magamnak. Enne egyszerű okai vannak: a 2008-ban még bofátlanul fiatalnak mondható banda csak úgy első nekifutásra saját hangot ütött meg, ami bizony egy-egy zenekarnak 30 évnyi zenélgetés után sem igazán akar sikerülni. Különös hangulat lengi át kiadványaikat azóta is, amit nehéz máshoz hasonlítani. Az ő esetüken a doom metal csak egy nagyon szűkös keret lenne, hiszen akad itt bőséggel mélyre hangolt sludge, tomboló hardcore és kaotikus punk őrjöngés is, sokszor egyetlen szerzeményben. A pofon egyszerű zenében viszont mindennek megvan a betonbiztos helye és célja, nincs egyetlen hang sem, ami a cicomát, bármiféle díszítést szolgálná. Három-négy pendítés hordoz életet, halált, bánatot és fájdalmat, amit épp az aktuális dal megkíván. Az egyveleget összeköti egy dohos, nyomasztó hangulat habarcsként, ráadásul albumok tekintetében sem tekinthető tétlen hordának a stabil trió, akiknél egyetlen doboscsere történt még az első években. 2010-es But Your Rule című bemutatkozásuk előkelő helyet foglal azon a listámon, amelyre azokat a kiadványokat írtam fel, melyeket egyszer mindenképp szeretnék bakelit korongon is a polcomon látni, de gyakran hallgatom a mai napig a 2014-es To Serve The Collapse lemezt is. Az olyan tételek, mint a Jonestown, Whore!, I Don’t Mind, Phantom Wood, Voodoo, Funeral Home pedig minden doom metal rajongónak kötelező hallgatni valók. Hallgatás közben pedig olyan kuriózumok is fel-felütik fejüktet, mint a Danzig vagy a Type O Negative.

Sajnos azonban legutóbb, 2017-ben a Follow Nothing alkalmával nem tudtak meggyőzni. A furcsán rövid anyag egyértelműen lemaradt szerzemények gyűjteménye volt, amit sokkal célszerűbb lett volna EP-ként megjelentetni, semmint hivatalos sorlemezként. Szerencsére a Concrete Realms Of Pain visszatérni látszik abba a kegyetlen, rideg földalatti börtönbe, ahol a Caskets Open hangjai a legtöbbet képesek megmutatni magukból. Persze lesz, aki például jót mosolyog a borítón is, viszont én kifejezetten bírom ezt a “fricskát”, amit szimbolizál. Szado-mazo a 80-as évekből, elfüstölő aggyal és olyan izmokkal, amik garantálják, hogy nem szabadulsz abból a kínzóeszközből, amibe sikerül leszíjaznia…

Be is mutatkozik néhány ajtónyikorgás után az új szerzemények között a Four Shrines, ahol a tradicionális végzet olyan előadókat idéz meg számunkra, mint a Saint Vitus és a Reverend Bizarre. A szokás szerint minimalista, de hangulattal baromi vastagon átitatott szerzemény egyetlen hiányossága az, hogy kevésbé tud jó nyitó dal lenni, mint anno a felsorolt slágerek. Nem feltétlenül a lassúságával volt gondom, hanem azzal, hogy a végére nagyot robbantó dal arányait ezúttal nem igazán találták el. Ettől függetlenül azonnal otthon éreztem magam a meghallgatása után és kíváncsian vártam a folytatást, ami szokás szerint ezúttal is kiszámíthatatlanul zajlott: a Riding On A Rotting Horse egy olyan laza punk zakatolással indít, hogy leszakadt tőle a fejem, majd a tiszta éneket megőrizve frankó izomszagú HC-be torkollt. 

A kezdeti arculcsapás után visszatérünk a doom világába, ráadásul olyan mély, sötét, ám érzelmes módon, amire még a zenekar történetében sem volt eddig sok példa. Persze maradunk a minimalizmusnál is, de a lassan hömpölygő Homecoming depressziója és kétségbeesett magányossága szinte megköveteli magának az enyhítést, amit a Tunnel Guard hoz el egy régóta esedékes gitárszólóval. Ugyan kifejezetten jól szórakozom, de a tipikus Caskets Open sláger, amit eddig vártam, csak ezután érkezik a White Animal képében. Borzongatós dob és gitár kombináció, hangulatos és okkultizmussal átitatott ének, majd a hirtelen torzulás, amihez hasonlót csak a stroke tud okozni az arcunkon…

Ennyi finomkodás után muszáj is átkapcsolni pusztító üzemmódba, úgyhogy a folytatásban ismét szerepet kap némi hc/punk aprítás, ami bizarr gitárhagnok közepette válik újfent a végzet képviselőjévé, kőkemény sludge riffekkel karöltve. A Tadens Tolthe ezt a kettősséget hordozza magán végig, így vált újabb kedvenccé, akárcsak a Blossom. A középtempós Soul Stained Glass vastag riffjei ellenére is a német Mirror Of Deceptiont idézte meg számomra, ami ismét egy jó pontként könyvelhető el. Érdekes, hogy egy eléggé mozgalmas tételről van szó még a zenekarhoz képest is, úgyhogy a zárásra visszakanyarodnak az egy hang per perc felfogáshoz, ami egy újabb Caskets Open slágert szül.

Bitang sötét lezárást garantál a Pale Hunter az anyag végére. Ettől függetlenül ez az eddigi legkönnyedebb kiadványa a zenekarnak, az kétségtelen, de azért a gyökerekről sem hajlandók lemondani. Az az érzésem velük kapcsolatban, hogy az utóbbi években kicsit elvesztették a kreatívitásukat, a felfedezett ösvényt, de talán most kezdenek visszatérni ahhoz az underground mocsokhoz, ami értékké teszi minden egyes anyagukat. Az ismételten szuper borító, az egészen korrekt, sőt jól sikerült tételek továbbra is azon zenekarok közé helyezik öket, akik folyamatosan, hosszú ideje a látómezőmben vannak és lesznek is… Ha nem féltitek a karanténban a szomszédokat, akkor toljátok fel a hangerőt, mert ezek a témák egyszerűségük ellenére falat bontanak, a durva részek pedig agyat reggeliznek. A teljes kiadványt meghallgathatjátok a zenekar bandcamp oldalán.

augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 19.,