Nehéz sorsa volt a rövid életű horvát Castrum zenekarnak, amely igazából csak 1995 és 2002 között volt aktívnak tekinthető. Maga a projekt két úriember fejéből pattant ki: Insanus gondoskodott a gitárok zúzmararezegtető pendítéseiről, Morsus Sordahl pedig a túlvilágról felénk acsarkodó, sikolyokkal és őrülettel átitatott vokáljával kényeztette a nagyérdeműt. Mindemellett a dobokat és a zenében amúgy is jelentős szerepet játszó billentyűket a modern számítástechnika csodájára bízták egészen addig, míg az ezredfordulón sikerült tényleges zenekarrá fejlődniük – hogy aztán felbomolhassanak. Az egyetlen tag, aki máig fémzenékben tevékenykedik az Insanus, aki hol gitárosként, hol dobodsént van jelen (Zvijer, Svitogor, Hibernum, Suton, Ashes You Leave, Unholy Inquisition, Czaar). Annak ellenére, hogy Horvátországban a black metal ebben az időben gyakorlatilag pár demófelvétellel képviseltette magát a mezőnyben, a duó elég vaskosnak mondható célkitűzéssel kezdett bele rögtön a nagylemekészítésbe: mivel mindketten a vámpír mítosz rajongói voltak, ezért hasonló zenében gondolkodtak, mint amilyet akkoriban hallottak a Cradle Of Filth-től. Ettől függetlenül mindenképp elétek tárom a véleményem erről a kiadványról: ha témakörében hasonlít is valamennyire a példaképet illetően, a a Black Silhouette Enfolded In Sunreise rendelkezik annyi egyéniséggel és hangulattal, hogy elfelejtett klasszikusként hivatkozzak rá.
A sablonos logó mögött felsejlő rendkívül fagyos táj ugyanis nem kevésbé fagyos zenét rejt, ami jóval inkább közel áll az északi black metal hagyományokhoz, mint Daniék munkássága. A tükörsima jégbe fagyott hajók, amiket extra biztonsági rétegként ölelnek körbe az erős szélben kavargó hókristályok mindenképp kiváló lakhelyet nyújthatnak egy amúgy is halott és kihűlt vámpírnak, aki koporsólyában álmodik a langymeleg, fröcskölő vérről. Ebbe az általam elképzelt világba repítenek maguk a dalok is, melyek a példaképhez hasonlóan nagy volumenben készültek: átlagosan 7-8 perces játékidőt követelnek meg maguknak. Így maga a lemez sem lenne egyszerű hallgatni való a maga 58 percével, ha nem állnánk meg néha rácsodálkozni és belemerülni a gótikus borzalmak szépségébe. Tehát a Castrum valamivel gonoszabb, súlyosabb fekete fémet játszik, de amikor szabadjára engedi a billentyűket, akkor rengeteg dallammal találhatjuk szemben magunkat. Ezek többnyie egyszerűek, gördülékenyek és tökéletesen ülnek bele az extrém metal sodrásába.
Nézzük példának okáért a nyitó Weeping Inside Plagued Mirrors (Burial Of Ashen Bride) című, bő 10 perces tételt, ami némi sejtelmes farkasüvöltéssel nyit, hogy aztán kegyetlen módon arcon csapjon berobbanó, pusztító gitártémáival. Annak ellenére, hogy eredetileg nem élő dobossal dolgoztak és félig-meddig házi körülmények között született a lemez, kifejezetten jól szól és minden tökéletesen hallható. Az átkok sokaságát szóró rideg, magas hangú ének, a mormolások, hörgések, a háttérből időnként főszereplővé emelkedő billentyűk és hegedűk, akusztikus hangszerek mind kiveszik a részüket a hangulatteremtésből, a dal pár perces dungeon synthet idéző része pedig igazi csúcspontnak tekinthető. Nem marad el zseniális dalírásban az A Symphony In Moonlight And Night sem, ahol a szimfonikus részek törnek kapnak sokkal nagyobb szerepet, ugyanakkor a dal maga ennek ellenére is gonoszabb, acsarkodósabb, mint elődje. Különös kegyetlenséggel és tempóval karcolja bele ördögi jeleit a jég felszínébe és a szívünkbe a címadó tétel, amit a lemez közepén elhelyezkedő, klasszikus ihletésű zongorabetét választ el a további horrortól. Ritkán hallani olyan beteges sikolyokat, mint amit a On The Wings Of Dark Angel hoz el nekünk, de a Beyond The Mountains Of Frozen Spell is nyújt belőlük bőséggel folkos megmozduásai mellett. Az Obscurity Within Funeral Moon tüzet gyújt a fagyos világban, hogy a For Those Wistful Moments In The Mist ismételten az ambientesebb oldalát mutassa meg a csapatnak és zenei aláfestést nyújtson annak, ahogy lenyugszik a nap és kihuny minden fény.
Nemcsak a C.O.F., de alapvetően a melodikusabb black metal rajongóinak tudom alánlani ezt a lemezt, ha még nem találkoztak vele. Készítési kürölményei, hiányosságai szinte észrevehetetlenek a végeredményen, ami néhány körben már kivívta magának az underground klasszikus státuszt. Lehet, hogy a hossza nem épp a legkedvezőbb, de aki belevág, az tudja, hogy mire számíthat. Plusz adalék, hogy a Castrum 2000-ben született második lemezét 2020-ban újra kiadták. A In the Horizons Of The Dying Theatre sem vall szégyent minőség terén, azonban jóval teátrálisabbra, grandiózusabbra írták meg, ami pont a sötétség rovására ment. Ettől függetlenül érdemes próbálkozni vele…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Huh, én az ukrán death hordára emlékeztem ezen a néven, de ha már így van, meghallgatom mit viselnek black fronton a zenekarnév alatt. 🙂