Cave Dweller
Invocations (2022)

Történelmi léptékkel mérve még mind szemtelenül fiatal országnak tekinthető az Egyesült Államok. Ezzel egyetemben mind a mai napig él egy bizonyos identitászavar a fejekben. Hogyan definiálnánk azt, hogy amerikai? A legnyilvánvalóbb válasz a különböző indián törzsek leszármazottjai felé mutatna. Azonban az első pionírok érkezése óta rengeteg dolog történt, ami által egy új definíciót kell erre találni. Egy olyan országban, ahol az ősi gyökerek mindig máshová vezetnek, akár a világnak a másik felére…ember legyen a talpán, aki definiálni tudja azt, hogy mit jelent a 21. században az amerikai megnevezés. A Cave Dweller alkotója nem fog választ adni erre, és őszintén szólva nem is szeretne. Mégis egy olyan neo-folk projektnek lehetünk a fültanúi általa, ami egy olyan erősen amerikai hangulatot csempész a mindennapjainkba, ami egyszerűen nem is származhatna máshonnan. Két kiadvány szerepelt eddig a Cave Dweller neve mellett, most az Invocations címre hallgató másodiknak érkező album kalauzol el minket az újvilágba. Megszólalásában egy a múltat tisztelő, de nagyon is mai neo-folk alkotás manifesztálódik a fülkagylónkban, ami nem fél a modern világtól. Keverednek az ősök ütemei, bánatos country strófái az elektronikával, ami különös hangulatot áraszt magából. A kontrasztok akár egy jellemrajzként is tekinthetőek a mostani, még mindig erősen az útját kereső országról.

Az an invitation személyében nyerünk bebocsátást a természet és a technika alkotta furcsa világba, ahol a hagyományok és a modernitás nem egymás ellenségei, hanem erősítik és gazdagítják a másikat. Merengősen, szellősen jelenhetnek meg az első képfoszlányok előttünk, idealista képzeteket szülhet tudatalattinkban a magasabb frekvenciákon szálló hangok. A visszhanggal megtámogatott zongorák, narráció csak ráerősít erre a kissé utópisztikus, de mégis hideg ürességgel áztatott világképre. A változatos hangszerelés adja a Cave Dweller sava-borsát, ahol az elektronika és a programozás találkozhat a hegedűvel, akusztikus vagy akár a torzított elektromos gitárral is. Ugyanígy gyakori vendég lehet a monoton hangon elgondolkodtató üzenetekkel, metaforákkal megspékelt narráció. Vokál fronton a country ének és a black metal stílusú extremitásokba hajló torzított hangú károgás is a részét képezi az összképnek. A to accept the shadow csámpásan előrehaladó billentyűi akárcsak egy elhagyatott város szalonjának a zongorája úgy vezet be minket a következő felvonásba. Mindeközben futurisztikus elektronika lép be, ezzel egy érdekes, kissé már szürreális atmoszférát teremtve maga körül. Ez az elektronika azonban nem olyan esetlen, mint az emberi kéz által leütött billentyűk. Hibátlanul folynak le rólunk a statikus hangok, mellényúlásnak nyoma sincsen…és léleknek sem. Egy utópisztikus világot ígért nekünk a Cave Dweller azonban nem az ígéret földjét kapjuk. Egy nehezen kiismerhető univerzum ez, ami nem engedi, hogy teljes kényelemben, kiszámíthatóságban szemléljük a megigéző tájat.

Ismételten a kontrasztokkal játszik a Cave Dweller és ha nem is hibátlanul teszi mindezt, mégis képes a hangulatával egy másik dimenzióba száműzni. Egy olyanba, ami lehet, hogy nincs is olyan nagyon távol. A tétel végén mégis a természet hangjai győzedelmeskednek, és az akusztikus gitár finom pengetése hagy magunkra a vízesés előtt. Tökéletesen egybefolyik a bird songal, ahol a dobok és a vokál is megjelenik, mint új motívum. A keserédes, kissé countryba hajló dal történetmesélős mivolta ellenére sem néz minket fogatlan rednecknek. A trucks, guns and jesus szentháromsága helyett egy erős hangulatú, magába forduló, keserű tételt kapunk, ami hagyománytisztelő, de megveti magától a romantikát. Ezt az élesen eltorzított, black metal vékonyságú gitárok hipnotikus hangja teszi még nyilvánvalóbbá. A the meeting és az entelechy két rövidebb hangvételű, ám velős tétel. Borús és a szentimentalitást száműző komorsággal és komolysággal átitatott hangulati képek jelennek meg a vásznon. Az akusztikus gitárok nem engedik el a gyökerekbe vetett hitet, néhol egészen életteli és optimista hangvételűek, de mindig van egy árnyék, ami nem engedi be teljesen a napfényt az elménkbe. A patak csobogása és a törékeny madarak éneke, nyugalma után egy teljesen természetellenes, elektronikával megküldött manifesztáció fogad minket. Erősen noir hangulatot árasztva magából, szinte urbánus személyiséggel tölti meg az entelechyt. A kissé monoton vokál és baljóslatú zongora szorongással és egy láthatatlannak vélt, de számunkra mégis valós veszélyérzettel tölthet el minket.

A hosszabb, kísérletezőnek tekinthető tételek a lemez második felén kapnak helyet. A the lightkeeper egy az alkotó személyes kapcsolatáról szóló narrációt rejt magában, ahol érzelmeit végtelen monoton módon tálalja a hallgató felé. Miközben a háttérben szinte horrorfilmekbe illő kompozíciók állítják fel a szőrt a hátunkon. Skizofrénné és kiszámíthatatlanná téve a környezetünket. A komplex érzelmek tálalása az itt felhasznált módozatokkal mély nyomot hagy a hallgatókban és az egyik legemlékezetesebb felvonássá varázsolja mindezt. A leghosszabb tétel a mirror törzsi, sámándobokkal megigéző ütemekkel csalogat minket. Akárcsak egy áldozati szertartás és ennek a törzsnek van ám egy főnöke is, aki égbekiáltó, magas hangon előadott károgással adja tudtunkra jelenlétét. Elmosódva, szinte álomszerűen kering a lidércnyomásos hang a tűz által megvilágított éjszakában. A black metal átveszi a hatalmat felettünk, fagyos, reszelős, szinte már gépies hangzású monoton gitárok szólítanak minket egy újabb időutazásra. A monoton, teljesen egy ütemet püfölő dobok ismét a természetbe taszítanak minket vissza. A záró solastalgia egy idős asszony misztikummal elárasztott, gyöngéden suhanó dallamaival és a már eddig ismert narrációval, természet hangokkal, valamint indusztriális behatású elektronikával küldenek minket utunkra. Komplex, nehezen megfogható, idegen és még kicsit útkereső lett a Cave Dweller albuma, akárcsak az ország ahonnan származik. Az Invocations csapongó, nyugtalan lelke erős hangulatával, éles kontrasztjaival vezet el minket ennek a kultúrának a gyökerei felé. Nincsenek még túl mélyen, de élni akar.