Cenotafio

Larvae Tedeum Teratos (2019)

Vannak lemezek, melyeken kitűnő, nagy múltnak és tekintélynek örvendő zenészek játékát hallhatjuk sokadszor, valamint olyanok, amiken fiatal tehetségek próbálják meg felvenni velük a versenyt, a frissességet illetően egyébként gyakran teljes sikerességgel. Ezen túl pedig van egy réteg, ami mélyen megbújik a metal hullámok alatt és inkább a sötétben marad. Ennek az oka gyakran a minőség hiánya, de előfordul az is, hogy a világ nem készült még fel teljesen az anyag értelmezésére, melynek célközönsége amúgy is egy maréknyi elvetemült zenerajongó. Ebben a kategóriában kell keresnünk a chilei Cenotafio nevű brigádot is, akiknek okkultizmussal átitatott, régi sulis black/death metalja nem a polírozott hangzásával és ismerős neveivel kényezteti a hallgatót, hanem azzal, hogy könnyedén megtiporja a lelki világunkat lámaszaros bakancsával. Új, nevetségesen kis példányszámban megjelent albumuk, a Larvae Tedeum Teratos egy valódi élősködő, kíméletlen pióca, mely az agyunkhoz kapcsolódva ajtót nyit mindenféle lidércnek és rémálomnak, amit csak el tudunk képzelni. Ezt tökéletesen bemutatja a lemez (digitális formátumban lehet elérni, egyébként tényleg kevés, 100 kazetta jelent meg eddig) borítója, ami a pokolban gyötrődő lelkek igencsak hatásos ábrázolását adja. A sokat sejtető logót azért ettől függetlenül nem kezdő srácok tűzték ki a zászlajukra, mivel a Daniel Hermosilla, Patricio Kusnir duó már bizonyított hazája underground közegében szintén közös Invehertex nevű formációjukkal. Bőven akad tapasztalatuk a black és death metal színtéren, de legerőteljesebb kiadványukra egészen mostanáig kellett várni.

A mindössze négy tételes, alig 37 perces anyagot minden tekintetben az egyszerű, de nagyszerű megközelítés jellemzi. A dalok hosszából már sejthetitek, hogy nem pusztán a féktelen death aprítás kerül a középpontba és már most elárulom, hogy az idő egy részében nem is feltétlenül csak metalt hallhatunk, mivel akad egy-két hosszadalmasabb hangulati elem. Rendkívül lassan építi fel már az erőteljesebb, zúzósabb részeket a nyitó La Apoptosis is, ami pont arra jó, hogy alattomosan, fokozatosan csalogasson minket a kétségbeesés barlangjába. Kísérteties károgás és hörgés kíséretében szabadul el a kézzel fogható pokol és az sem igazán izgat, hogy spanyol nyelven hallhatjuk ezeket a hangokat, mert pusztán egy célt szolgálnak: hogy felállítsák a szőrt a tarkónkon. A kimértség után az El Martirio már az alvilág bugyraiban ragad minket karon és vonszol tovább magával akaratunk ellenére, kaotikusnak és őrültnek tűnő hangulata alatt pedig igazán finom harmóniák és megoldások lapulnak. Gyakorlatilag a fordítottja a nyitánynak, itt fokozatosan belassulunk, egészen odáig, hogy a zene végül egy huzatos, romos katedrális falai közé szorult visszhanggá alakul. A La Sentencia Y La Plaga minden korábbi elemet bevet, hullámzón, tempóváltásokkal tarkítva erőlteti le a torkunkon a skizofrén hangulatát. Az anyagot a Maleficae zárja, ami leginkább ösztönzött az írás megkezdésére, ugyanis a kiadvány legerőteljesebb tétele. Zabolátlanul áramlik benne a rideg és száraz őrület, megfelelő kripta hangzásba és hangulatba csomagolva, miközben monumentális pillanatokat is képes a felszínre dobni.

Az utóbbi időben nem nagyon tudott ennyire megragadni black/death egyveleg, mint a Cenotafio esetében, ráadásul tovább erősíti bennem, hogy Dél-Amerika orszégai sokkal nagyobb és erőteljesebb részt vesznek ki maguknak az extrém zenék világából, mint azt sokszor elgondoljuk. A zenekar a korlátozott fizikai megjelenés mellett szerencsére digitálisan is hozzáférhetővé tette anyagát, amit a debütálásukkal együtt meghallgathattok bandcamp oldaluk segítségével.