Cénotaphe
Monte Verità

boymester
2020. április 4.
0
Pontszám
8

Néhány évvel ezelőtt ha egy promóciós anyagnál feltűnt a francia nemzetiség lehetősége, akkor bevallom őszintén, ahogy csak tehettem kicsit odébb vonszoltam a tekintetemet, hogy majd valaki más megmondja róla a tutit… Azonban az idők változnak, lehet, hogy én is, manapság azon kapom magam, hogy minden mindegy alapon nekiveselkedek ezeknek a lemezeknek. A franciák szeretnek sajátosan értelmezni és ez a múltban sok olyan kísérletezések részéről izgalmas, de számomra kevésbé sem szórakoztató kiadványt jelentett, melyekhez ma már bátrabban közelítek. Ettől függetlenül azok az albumok szoktak igazán betalálni, amelyek csak ésszel adagolják az újításokat, viszont a gyökereiket nagyon is tiszteletben tartják. Ez a hozzáállás jutott eszembe a Cénotaphe nevű, duóként működő produkcióról is, amely mögött két olyan ember áll, akik megjárták már az underground bugyrait. A 2015-ben indult zenekar mostani megjelenése még így is igazán szép teljesítmény, hiszen a zenészek számtalan elfoglaltsággal büszkélkedhetnek mellette. A zenei részért Fog ( Aeterna Tenebrae, Höggva, Iphicrate, Norman Shores, Rêx Mündi, Salamandar, Ulfberht, Weltering in Blood és még sok minden más…) felelős, míg az „éneket” Khaosgott (Frozen Graves, Ördög, Nécropole, Syklisk Nedgang) megsebzett, vérző hangszálai szolgáltatják. 

A bemutatkozásra regneteg EP, single és demó készítette fel az érdeklődőket, amelyeknek minősége bizony sok bizakodásra adott okot. A duó által nyújtott black metal muzsika ugyanis kézzel fogható és valóban hagyománytisztelőnek mondható, miközben saját hatásaik, ízlésük is bőven képviselteti magát. Az agresszív, szenvedéstől túlfűtött vokál egyértelműen az északi vonalat hivatott követni, könnyedén megállná a helyét egy depresszív fekete fém lemezen is. Ezt ellensúlyozza valamelyest a rengeteg harmóniát, játékosságot tartalmazó zenei aláfestés, ami időnként akár melodikus black metal jelzővel is illethető. Rétegei ugyan mindig sok kapaszkodót nyújtanak, végig erőt és földön túli sötétséget sugároznak magukból. A korongon található 8 dal átlagosan 5 perc környékén mozog, melyeknek sorát a Myosis nyitja meg okosan. Varázslattal átitatott hangokkal kezdődik álomvilág szerűen, melybe pillanatok alatt berobban a gitár és az elvetemült ének. Szinte meglepetésszerűen dobnak kötelet a nyakunkra és mire észrevesszük, már egy meredek hegyoldal tetején vonszolnak felfelé minket fagyhalálra ítélve… Hangulatában nagyon emlékeztetett valamire, ami aztán a sokadik hallgatásnál ugrott be: az ezredforduló környékén csúcsformában lévő Falkenbach projekt okozott számomra hasonló élményt. Vratyas Vakyas munkásságában több a folkos elem, mint itt, de az időnként felbukkanó kórusok sikeresen megidézték számomra ennek a korszaknak a zenei világát. Manapság már a vikinges, folkos black metal ezzel a mélabús szépséggel és ugyanakkor pusztító tűzzel karöltve igazán kihalófélben van, úgyhogy az emlékek beszűrődésének köszönhetően kezdődött az újabb fülelés…

https://www.youtube.com/watch?v=zWCG0F8PguI

A sok pozitívumra azért jutnak kevésbé élvezetes dolgok is: igazán kiemelkedő tételeket nem találunk a végeredményen, csupán jókat, az album középső részén pedig felüti a fejét néhány dalban az unalom is. Az album végére került Emersion és a záró címadó tétel azért felfelé billentik a mérleget.

Összességében egy meggyőző, kellemes bemutatkozást tettek le a franciák elénk, sok nosztalgikus érzést szabadjára engedve. Ha kedveled a hegyek, völgyek és fagyott erdőségek zenéit, mindenképp adjatok egy esélyt ennek a formációnak, mert okozhatnak meglepetést.

Mindemellett érdemes meghallgatni a duó 2019-es EP-jét is, mivel közel albumnyi dallal és értékkel bír, valamint akad rajt egy egész jól sikerült Aphrodite’s Child feldolgozás.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.