A bíborszínű felhők bolygója

Metropolis Media Group (2012)

A címbeli regény már a második a Sztrugackij testvérek munkái közül, amiről ajánlót, véleményt formálok az oldalon. Ez egyrészt azért van így, mert a XX. századi klasszikus sci-fi irodalom megkerülhetetlen alakjai, másrészt azért, mert abban az időszakban, amikor a korszak nagy sci-fi íróival ismerkedtem (Lem, Asimov, Clarke, Bradbury és még sorolhatnám), akkor még eléggé nehéz volt az orosz testvérpár munkásságához hozzáférni, illetve a kor szellemiségének megfelelően agyoncenzúrázott, átíratott verziók jelenhettek csak meg, amik megfeleltek az aktuálpolitika igényeinek. Szerencsére az újjáéledt Galaktika és Kozmosz Könyvek kiadó egyik nagy vállalkozása, hogy a Sztrugackij regényeket ismét hozzáférhetővé tegyék az olvasók számára, mégpedig az eredeti, politikai cenzúra nélküli formájukban.

Az „A bíborszínű felhők bolygója” c. regényüknek úgy álltam neki, hogy nem tudtam róla semmit előzetesen. Ez a következő Sztrugackij mű a polcon, gyerünk, essünk neki. Aztán olvastam- olvastam és valahogy egyre nehezebben haladtam. Mindez történt úgy, hogy a regény az egyik legkönnyebben követhető, leginkább lineáris vonalvezetésű sztori, amit a testvérpártól eddig olvastam. Még is, valahogy emiatt jöttek a problémáim is. Spoilerezés nélkül az alaphelyzet a következő: adott egy közeljövő, ahol már számtalan bolygót meghódított az emberiség a naprendszerben, azonban a Vénusz még hátra van. Szeszélyes, extrém légköri és felszíni viszonyai miatt eddig minden hagyományos technikával történt leszállási kísérlet kudarcba fulladt. Pedig ott van a pusztító légkör alatt az „urán golkonda” kincse, aminek megszerzésével az emberiség mérföldes lépést tehetne a technikai fejlődés útján. Egy új technológiával készült prototípus űrhajóval egy válogatott csapat indul neki az eddig lehetetlen feladatnak. Céljuk kettős. Leszállni a Vénusz felszínén, majd visszatérni a Hiusz nevű űrhajóval, bizonyítandó ezzel az új technológia képességeit, valamint egy ideális leszálló platform megtalálása és kialakítása a felszínen a következő expedíciók számára.

Minden szuper, minden halad a maga medrében. Talán túl könnyen is, talán túl egyszerűen és „A PÁRT” igényeinek megfelelően. Valahogy ez a linearitás és könnyed vonalvezetés az oka annak, hogy mindinkább a történések felől az apró részletek felé fordul a figyelmem és itt bizony elég sok, mai szemmel inkonzisztens és zavaró kis képhiba kezd kibontakozni. Egyrészt ott van a kommunizmus, mint mindent legyőző összetartó erő, szervező elv és égi kinyilatkoztatás, ami minden nehézségen átvezeti a rendszer híveit. Ez a kommunista rendszerünneplés azonban az ’50-es években még egyfajta megelőlegezett bizalom, vágy volt a rendszer működése iránt, semmiképpen sem dörgölőzés a hatalomhoz. Azóta tudjuk, hogy ez a rendszer (is) megbukott, így kicsit propaganda érzetű a regényben ez a motívum. A másik, ami szervesen kapcsolódik ehhez a nézethez, az a gépkarabély központi elemmé válása a teljes történet során. Mindenkinek, mindenhol gépkarabély lóg a nyakában. A geológusnak, a biológusnak, a navigátornak, a kapitánynak, de lehet még a titkárnőnek is, és erre a regény oldalról oldalra emlékeztet. Teljesen felesleges eszköz és zavar a képben számomra, azonban valamelyest megint csak érthető, de legalább elfogadható a regény születésének időpontját tekintve. Továbbá zavaró volt számomra, hogy a kipróbált, válogatott legénység, számos idegen bolygó meghódítása után az űrkorszakban fegyverrel a kezében indul felfedezni a Vénuszt, és természetesen amint valami neszezés üti fel a fejét, nem csak azonnal odalőnek, hanem még jól meg is hajigálják a területet kézigránáttal is, ahogy azt tenné minden valamire való geológus, vagy biológus. A Vénusz felszínén bekövetkező események sokszor esetlegesek, ad hoc jelleggel tűnnek fel és múlnak el. Hol kietlen sivatag, hol élővilággal gazdag mocsár, hol tomboló radioaktív környezet veszi körül hőseinket, ami egy messzi – messzi galaxisban akár hihető is lehetne (ahogy Clarke – Randevú a Rámával regényében az ilyen esetleges és szélsőséges események totál működőképesek), de a naprendszerünkön belül már eléggé hiteltelen feltevésekké válnak. Ez a fajta romantikus képzelgés inkább volt jellemző a XIX. sz. fantazmagóriáira és Jules Verne csodavilágaira, mint a számtalan tudományos ténnyel, megfigyeléssel gazdag, XX. sz.-ra.

Ennyi észrevétel, sántító részlet és furcsaság okán már egyáltalán nem lepett meg, hogy ez bizony egy debüt regény a testvérek tollából. Annak viszont határozottan tisztességes, mi több, a sztori csúcspontja és záró eseménye már előre vetíti a két szerző zsenialitását, ami elsősorban pszichológiai erejű. Szerencsére aztán pályájuk során ez a zseniális megvillanás szépen kiteljesedik és életművük az egyik legfontosabb monolitja lesz a XX.sz.-i sci-fi panteonjának. Fontosságukat jól jellemzi, hogy műveikből készült orosz, német, cseh, észt és magyar filmadaptáció is, de természetesen az igen jól sikerült S.T.A.L.K.E.R. videójáték is a Sztrugackij testvérek univerzumának terméke. Nem biztos, hogy az író párossal ismerkedőknek az „A bíborszínű felhők bolygója” lenne az a könyv, amit ajánlanék, de kétségtelenül értékes és fontos előkép, első lépés a sajátos világukban. Akkor is, ha főhőseink nem átalkodnak egy kis vénuszi lövöldözés után a terepjáróban szalonnázni egy kis konyakkal…

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.