Rock-kor? – a rockzene és a sátán V.

Van-e ártalmatlan rockzene?

Tekintsünk most el a rock szélsőséges vagy durva megnyilatkozásaitól (bár nehéz ezek társadalmi hatásait mellőzni), s ne törődjünk a sátánistákkal (jóllehet ezek a vonások és irányok sok más zenét is áthatnak) -, végül is nem az a fontos, hogy maga a zene jó-e?

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy egy zene nem attól jó, hogy tetszik. Ízlésünket a tradíciók határozzák meg, vagyis az a közeg, amelybe “beleszülettünk”, és a megtapasztalt élmények, melyek koronként, egyénenként, országonként igencsak eltérnek egymástól. Ezekből születnek a szubjektív benyomások, és szíve joga mindenkinek a sajátját védelmezni. De a zenének – mint minden alkotásnak – objektív értékmérői is vannak: a dallam, harmónia, zenei forma, hangszerelés, hangszín, stílus, virtuozitás, előadásmód, szöveg stb. nagyszerűsége vagy silánysága. Ezeket akkor tudjuk megérteni, ha kellőképpen megismerkedünk velük, vagy a hozzáértők véleményére hagyatkozunk.

Nem nehéz belátni, hogy a rockzenészek gyenge irodalmi, zenei tudásuk, sokszor műveletlenségük vagy előadói készségük és emberi habitusuk alapján alkalmatlanok arra, hogy a világhoz ilyen gátlástalanul szóljanak. A zenék nagy része együgyű dallamokból, fantáziátlan harmóniákból áll, ötletszerű felépítéssel, kezdetleges hangszertudással; s az ehhez társult banális, képzavarokkal tarkított, fésületlen, primitív szövegek megszédítik a hozzájuk idomult, tudatlan közönséget. Zenei képzetlenségüket hangerővel, fénnyel, füsttel, mozgással, ritmussal, zajjal pótolják. Ám ahol az előadók kicsit is képzettek, azonnal igényesebb, a komolyzenét követő, értékesebb (és népszerűbb!) muzsika születik, – ami viszont nagyszerű színt hoz a zeneművészet gazdag világába.

Amint egy épület, szobor, festmény, regény vagy vers (és minden egyéb) megalkotásához is tehetség, tudás, gyakorlat szükséges, és csak az igazán nagyszerű művek gyönyörködtetnek, úgy a gyatra, kontár munkát a zenében is hamar észrevenni. Nem elég a ritmus, a hangerő, vagy egy “jól sikerült” dallam, találó gondolat – mindez még nem zene, nem művészet! Ám sokan elintézik ezt a kérdést azzal, hogy “ez nekem elég, ezzel senkinek sem ártok, és nem akarok tudni másról”.

Az oktalan ember vonakodik attól, hogy az új megismerésének terhét magára vegye. De ha mindig gyenge lőrét iszik – hamar megrészegül -, nem is fog vágyódni soha a nemes aszúbor után. Aki saját (gyenge) ízlését teszi meg objektív mércének, elzárja magát a világ kincseinek felfedezésétől, mások megértésétől, nem képes fejlődni, véleményét alakítani, az igazságot keresni és meglátni – ezzel magának árt. A beszűkült látókörű ember igénytelenségével barátait, családját, másokat is visszahúz a saját szintjére, mérgezi a levegőt maga körül. Felnőttként befolyásával, hatalmával generációkat tesz tönkre, társadalmakat rombol le (amint tapasztaljuk), és kilátástalanná teszi a jövőért való küzdést.

Nem lehet a könnyűzene értékelését a társadalom egészéből kiragadni. Vajon milyen jövőt remélhetnénk, ha általánossá válnának az új “értékek”, ha morálisan a társadalom egésze elfogadná az új életstílust, életvitelt, lázadást minden nem tetsző dolog ellen, vagyis mindazt, amit a rockzene és hívei hangoztatnak? Ezt is tisztán kell látnunk, amikor felelőtlenül elvetjük a “hagyományos dolgokat”. Hiszen az élelmet ezután is becsületesen meg kell termelni, a házakat gondosan fel kell építeni, elvárjuk az alapos tájékoztatást, igényeljük a mind tökéletesebb technikát (videót, számítógépet) -, mindezt hogyan lehetne megvalósítani a “hagyományos” értékek megtartása (megőrzése) nélkül? Embertársainktól figyelmet, törődést várunk, szeretteinktől kedvességet, őszinteséget, hűséget, gyermekeinktől engedelmességet, lemondást, kitartást – melyik az a zene, amely erre ösztönöz; s mi magunk megfelelünk-e ezeknek, s ha igen, nézzük meg, miből tanultuk?

Sokan úgy vélik, hogy a művészet valami úri huncutság, s máris eltolják maguktól. Pedig a művészet játék: a formák, színek, hangok, allegóriák és ezernyi jel harmóniájából felfogni, megsejteni az alkotó titkos gondolatait, szándékát, hasonló a világ felfedezésének, szépségének és rendjének, az egész élet és Alkotója csodálatának élményéhez. Kodály szerint “a zene lelki táplálék, amely semmi mással nem pótolható!” A (jó) zene figyelemre, fegyelemre nevel, az akaratot edzi, gazdagítja az érzelmeket, növeli az empátiát, esztétikai élményt ad, a lélek mélyére hat, a nevelés hathatós eszköze. Ezt egyébként már az ókori görögök is felismerték, és páratlanul fejlett, művelt társadalmukban első helyet foglalt el a zenei nevelés -, csakúgy, mint a katedrálisok iskoláiban.

A testi táplálkozáshoz hasonlóan a léleknek is megvannak a sajátos tápanyag szükségletei. Ezek nélkül a lélek megbetegszik, rosszul fejlődik (nem véletlen a szenvedélybeteg, kezelhetetlen és idegbeteg, az egzisztenciális-szexuális zavarokkal küszködők számának növekedése). Ám amíg a rossz táplálkozást és éhséget azonnal jelzi szervezetünk, addig a szellemi, lelki táplálkozási zavarokat csak évek, évtizedek múltán vesszük észre, és sokszor már késő a betegségeket orvosolni. De a hasonlatosság annyira teljes, hogy a könnyebben belátható táplálkozási szokásokból lemérhetjük lelki egészségünk állapotát.

Amikor eszünk, a szervezet számára nélkülözhetetlen vitaminokat, ásványi sókat stb. veszünk fel, ezek híján nem maradnánk életben. Az evés örömét maga a fogyasztható étel íze, állaga, harmóniája adja. A szokatlan ízű, esetleg keserű vagy élvezhetetlen étel is hasznos lehet, nemcsak a tápértéke, hanem a változatossága révén is. Az étkezés külsőségei fokozhatják az étvágyat: a tálalás, díszítés, fűszerek, desszertek fogyaszthatóbbá teszik az ételt, de magukban nincs sok tápértékük, és túlsúlyuk, aránytalanságuk elronthatja az étel ízét, vagy magát az étkezést.

Amint a táplákozás értelmét nem az elfogyasztott étel mennyisége és íze adja – bár kétségtelen, hogy ezek nélkül kevesebb örömet jelentene az étkezés -, úgy a zenének is legfontosabb része a lelket megérintő gondolat, mondanivaló, amely a szövegben vagy a puszta hangokban jelenik meg. A zene “fogyasztható” része – a művészet – a dallamokban, harmóniában és zenei formákban testet öltő hangzásélmény, amely az ételhez hasonlóan lehet szokatlan, nehezebben “emészthető” is. Az előadás külsőségei (hangerő, ritmus, gyors tempó, hangszerek, virtuóz játék – ill. maga a látvány) fokozhatják a zenei befogadást. Önmagukban azonban a külső elemek ritkán vezetnek el a gondolat lényegéhez, sőt öncélúan meg is hamisíthatják a mondanivalót.

Amikor a rock zenei értékéről (ártalmáról) szólunk, általánosságban minden zenét (és művészetet) is megbírálunk. Ha csak a külsőségek képesek figyelmünket megragadni (hangos, ritmikus, gyors zene, látványos előadás, harsogó színek stb.), messze vagyunk a művészet megértésétől, az igazi lelki táplálkozástól. Olyan ez, mintha folyton csak édességet fogyasztanánk, amely amilyen nyilvánvalóan jólesik, annyira káros is: tudjuk például, hogy a sok édesség gyomorrontáshoz, fogszuvasodáshoz, elhízáshoz, cukorbetegséghez vezethet. Mondhatnánk azt is, hogy a szervezetnek nincs szüksége külön édességre, de ezt a gyermekeknek és az édesszájúaknak nehéz lenne bebizonyítani, vagy erről lemondaniuk, és néha mindannyiunknak jól jön egy kis desszert. De ez semmiképp sem lehet főétkezés, mert a legnagyobb veszély abban rejlik, hogy a jóllakottság meggátolja a normális étkezést. Akinek mindig teli a hasa csokival, rá sem bír nézni a szervezet számára nélkülözhetetlen levesekre, sültekre, főzelékekre, sós, savanyú, sőt keserű ételekre (pl. gyógyteák), megfosztja magát a szabad választás lehetőségétől.

Sőt a már zenének sem nevezhető “zaj”-rockról még ez sem mondható el. Az valóban a lelket nem csupán elégtelenül táplálja, hanem – mint a kábítószer – mérgezi. Ennek a “zenének” minden hangja, megnyilvánulása egyre súlyosbítja a társadalom jelenlegi rabságát. Valójában nem a zeneileg művelt embernek okoz problémát a könnyűzene, – ő elhelyezi azon a polcon, ahová való (abban a mértékben, amíg a szórakozás a lélek derűjét, és nem leépülését szolgálja). A rockzenén nevelkedett ember nem képes – a jóllakottság érzete miatt – más zenét elfogyasztani. S ha megéhezik, ismét bekap egy tábla csokit, sőt többet is, hogy meg se éhezzen. Ezért a jó szülőnek az lenne a legfontosabb feladata, hogy a különböző “ételeket” és “ízeket” megszerettesse gyermekeivel, a “cukrot” pedig elzárja előlük, és okosan adagolja (de nem túl sűrűn). Aki sohasem, vagy csak ritkán hall jó zenét, meg sem ismeri soha. S mivel a lélek mérhetetlenül fontosabb a testnél, mennyivel inkább szükségünk van a jó lelki táplálékra, az embert nemesítő zenére, és óvakodnunk kell mindattól, ami ezt akadályozza, vagy lehetetlenné teszi.

augusztus 21.,
augusztus 22.,
augusztus 29.,