Amcsi blackened sludge körkép Vol.1.

A minapi Bölzer írás után úgy döntöttem, hogy ha már úgy is az amcsi blackened / sludge területet térképezem fel, akkor megosztom veletek is az okosságot. Nem meglepő módon elsősorban amerikai csapatokra koncentrálok és inkább egyfajta bemutató jelleget szeretnék egy – egy ilyen írásnak kölcsönözni, ezért ezek nem is kritikaként fognak az oldalon megjelenni. Ez alkalommal a Tennessee államból, azon belül is Johnson városából származó Forks of Ivory eddigi munkássága kerül górcső alá. A csapat alakulásának pontos időpontját előttem homály fedi. A bandát alkotó Ross Grindstaff – Dylan Rutherford páros egyébként egy mélyundergroundbeli stoner bandában (Navajo Witch) is érdekeltek, ami szintén súlyos, ámbár hagyományosabb sludge / doom vizeken evez.

 A banda nem sokat teketóriázott és 2011-ben azonnal egy a zenekar nevével azonos című nagylemezzel nyitott. Természetesen szigorúan szerzői kiadásban. A kilenc tételes debüt még egy erősen formálódó, öntörvényű és korlátok nélküli zenei képződmény, ami bár bírja a blackened sludge alapvető jegyeit, azért még masszívan jelen vannak a souther, doom hatások is. Természetesen a hangzás beton vastag, de átlátható morajlás, ezertonnás görgeteg, ami a Neurosisra hajazó kiállásokkal, dobmegoldásokkal szövi a csapat éjfekete zenei fonalát. Mint említettem, a lemez minden súlyossága ellenére viszonylag széles zenei tárházból gazdálkodik így a sludge és a klasszikus stoner érzetek mellett felüti a fejét némi ipari zajongás és egyfajta nihilista punk nemtörődöm attitüd is. A konvencionálisabb jelleggel operáló dalok mellett (The Descent, Quetzalcoatl) rendre érkeznek kísérleti megoldásokkal és dekonstruktív, néha merész zenészi kirohanásokkal fűszerezett tételek is (The Howl of Garou (pt.II), Thoth). A lemez sajátosságát és öntörvényűségét erősíti, hogy az amcsi duo az éneket is random jelleggel használja, csak ott ahol kedvük van beleszőni az adott dalba, egyébként instrumentális jelleggel száguld el a bő 41 perces album. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy az a pár dal, ahol megjelenik a vokál, pontosan elég ahhoz, hogy az album elkerülje a tipikus zajongó instru posztos mis-más anyagok jellegtelen tengerét. Minden szélsőséges stíluskavalkád ellenére a The Howl of Garou (pt.I) és Of The First Empty Mother jellegű nóták gondoskodnak róla, hogy az erős southern, sludge és doom érzetek mellett a csapat megérdemelten kapja meg a blackened jelzőt is.

A 2012-es, Enter The Rift single egy közel nyolc és fél perces dalt tartalmaz, amin a blackened hatások tompultak és a Caskets Open jellegű vontatott, hörgős doom / death keveredik össze a Down és COC jellegű southern érzésvilággal, természetesen a viszonybandáknál sokkal súlyosabb és vaskosabb köntösbe bújtatva. Nem rossz az Enter The Rift, de igazából csak egy szempillantásnyi memento a csapat történetében, ami szinte felvezeti a szintén 2012-es The Isolator EP-t.

A The Isolator három tétele igazi szélsőségek terepe, hiszen a két perces ambient szösszenettől kezdve a komfortzónás négy és fél perces pörölycsapás dalon keresztül a közel tizenkét perces megaföldomlásig mindent bevet. A korábbi anyagokhoz képes iszonyat nagy előrelépés, hogy a The Isolator hangzása már mentes mindennemű garázsjellegtől és a morózus Sentenced olyan erővel és tisztasággal robban be, ami azonnal egy ligát emel a csapaton. Szerencsére a Sentenced tika-tika dobtémáival, fagyos norvég gitárjátékával, fagyvihar verzéivel tagadhatatlanul a banda blackened jellegét domborítja ki. Amellett, hogy továbbra is dominánsan jelen vannak a sludge mélységeibe lerántó Neurosis erejű őserő-morajlások. Kiválóan felépített érett és ezertonnás darab. A záró Condemned egy igazi HC-s dühkitörésekkel felturbózott masszív sludge / doom borzalom, ami tökéletesen zárja az EP úthenger jellegű menetelését. Igazi előrelépés a The Isolator mind hangszerelésben, mind dalszerzésében. Egy hangulatban, témákban gazdag, erős és profivá érlelődő banda képét kezdi felfedni. 

A napokban, egészen pontosan április 23-án jelent meg az Altars / Burning kiadvány is, ami azonban nem friss mű, hanem a The Isolatorral egy időben felvett másik két dal hivatalos megjelentetése. Hogy miért nem fértek fel a The Isolatorra, azt nem értem, mert hangulatában az Altars átvezető jellegű szösszenete és a Burning menetelős pörölycsapása (ami egész érdekes mód Max Cavalera szellemét idézi meg bennem) egyértelműen beleillett volna a The Isolator környezetébe is. Egyelőre ez a kiadvány sokat még nem mutat abból, hogy innen hova lépnek tovább a srácok. Bár blackened sludge körképet tervezek készíteni, a Forks of Ivory éppont egy kevéssé stílushelyes banda, a maga számtalan zenei behatásával és kilengésével. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy ha nem is brutál keményvonalas blackened sludge, mégis érdekes, izgalmas és sok lehetőséget magában rejtő ezer tonnás zenei kinyilatkoztatás a srácok munkássága. Érdemes figyelni a csapat következő lépését, met a The Isolator egészen komoly anyag, ami egy kimagasló lemez lehetőségét rejti magában. Folyt. köv.