Nem olyan rég, – igazából legutóbb – írtam egy Vonnegut könyvről ajánlót. Ha nem sorozatról van szó, akkor általában kizárt, hogy rögtön ugyan attól az írótól vegyek elő egy újabb könyvet, azonban most így történt. A Titán szirénjei beszerzésének amúgy is érdekes a sztorija és valahogy az előző Vonnegut könyv is beleillik egyfajta mintázatba, ami… várjunk csak! Lehet minden esemény valójában egy tralfamadori cél érdekében bekövetkező irányított folyamatsor, amiben az álmaimnak és a döntéseimnek vajmi kevés köze van az oly nagyra tartott önálló döntéshozatalhoz. Na, de ne szaladjunk ennyire elébe. Történt ugyanis egy éjszaka, hogy álmomban megveszekedetten Vonnegut könyvet akartam venni, de valahogy nem sikerült (tudom, mérhetetlenül lelombozók tudnak lenni az álmaim…). Felébredve aztán erős késztetést éreztem, hogy az első adandó alkalommal beteljesítsem beteljesületlen álmomat és meg is vásároltam a cikkem témájául szolgáló regényt. Az persze érdekes gondolatmenetnek adhat alapot, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, és azért álmodtam a könyv megvásárlásáról, mert betekintést nyertem a jövőm egy apró szeletébe, vagy azért vettem meg, mert álmodtam róla, ami esetleg egy tökéletesen eltalált tudatalatti PR fogás során imprintálódott vásárlási ösztökélés aktivizációja. Hűha, ez visszaolvasva elég meredekre sikerült. Vagy egyszerűen csak véletlen minden…

Az az igazság, hogy pár oldal után hetekre elvesztettem az érdeklődésemet a könyv iránt, ám egy munkatársam unszolására – miszerint mindenképpen el kell olvasnom a mester A hazátlan ember c. könyvét – ismét visszataláltam Vonnegut fanyar humorához és abszurd, mégis egy percre sem céltalan vonalvezetéséhez. Aztán valahogy nem engedett a sztori. Ami elsőre fanyarkásan humorosnak, teljesen agyamentnek és még is valamely magasabb cél által vezéreltnek tűnt a könyvben, az oldalról oldalra kezdett egyre érdekesebbé, egyre komplexebbé és talán egyre abszurdabbá válni, így nem maradt más hátra részemről, mint a teljes megadás és hatás alá kerülés.

Miközben olvastam, sokat gondolkodtam azon, hogy mit lehetne elmondani, átadni a könyvről úgy, hogy egy percre se adjam a megoldás kulcsát az olvasó kezébe. Mert a könyv valódi ereje a teljes elveszésen átvezető megértésben rejlik. Így tehát a sztoriról egy szót sem árulhatok el úgy, hogy az által ne lopnám meg az érdeklődő élményét, ami úgy transzcendentális, hogy közben minden zsigerében rólunk, emberekről szól és úgy tanító jellegű, hogy távolról kerül minden nemű fennkölt megmondást, vagy észosztást.

Miről lehet akkor beszélni? Talán arról, hogy Vonnegut mennyire az elmére hat. Párszor úgy éreztem az olvasás során, hogy az agyam kirobban a koponyámból, még sem szakad bele a szívem. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy hiányosság. Amennyiben hiányosság, úgy az természetesen az én hiányosságom. Vonnegut valahol egyébként Orwell nyers, példabeszéd jellegű társadalomkritikáját képes vegyíteni Huxley velőtrázóan sokkoló vízióival és mindezt felpuhítja Douglas Adams totálisan abszurd sci-fi kalandjaival. A Titán szirénjei egy utazás időn és téren át, egyfajta transzcendens metamorfózis, amiben minden ember és minden cselekedet egy bizarr kísérlet része csupán. De csitt, már talán ezzel is többet mondtam a kelleténél. Valamivel mégis csak szeretném elhúzni a mézesmadzagot az orrotok előtt…

Zárásként talán annyit el kell még mondanom, hogy Huxley, Orwell és maga Vonnegut is minden könyvével csak elvesz belőlünk. Minden mondatukkal, minden oldallal, minden történetükkel elvesznek egy-egy szeletet az ártatlan és naív boldogságunkból, hogy ugyan ezekkel az építőkövekkel növeljék a bölcsességünket. Talán majd egyszer eljuthatunk arra a szintre, ahol az általuk megszerzett bölcsességen keresztül visszatalálhatunk ismét a boldogsághoz, azonban ez a boldogság nem a rossz letagadásában, a gonosz külvilág kirekesztésében, hanem annak megértésében, és a sorsunk egyre tudatosabb formálásában teljesedik ki.