Száll a kakukk fészkére

     
   A rockzene gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza, mégis a legmeghatározóbb, legerőteljesebb korszakát a 70-es években élte, ahol elkezdett önálló életre kelt, máig ható irányzatokra törni. Ennek a törésnek a legfőbb oka a mai napig a lázadás, ami irányulhat a bevett zenei fordulatok ellen éppúgy, mint az aktuális rendszer ellen. Woodstock után, a hippi mozgalmak idejének leáldozásával a békés tüntetők helyébe az agresszívabb, bomlasztóbb hozzáállás vált erősebbé, míg ezt a politika a társadalom szempontjából sikeresen leverte, addig a zenében és a filmművészetben tovább tarolt. Ehhez a gondolatmenethez társítom az 1975-ben bemutatott Száll a kakukk fészkére c. filmet, aminek mondanivalója és története éppúgy maró és elgondolkodtató, mint sok évvel ezelőtt. Magát a történetet nem az alapanyagul szolgáló, egyébként szintén kiváló regény (Ken Kesey írása) révén ismertem meg, hanem színházban, méghozzá olyan színészek előadásában, mint Nemcsák Károly, aki McMurphy szerepében nagyon punkosra vette a figurát és Bujtor Istvánnal, aki azóta már nem hallatja azt a mindenki által ismert mély hangját. A film zenéjében kevésbé, de hangulatában, felfogásában és a lázadáshoz való viszonyában erősen ábrázolja azt a korszakot, amiben szükségszerűen jelent meg és örvendett nagy népszerűségnek a fiatalok között a punk életérzés. Egy vergődő, tehetetlen generáció és a fölötte uralkodó, elnyomó réteg ütközik egymással és azt hiszem sejtjük, ki áll nyerésre. Maga a könyv 1962-ben jelent meg és már akkor az ellenkultúra nagy vívmányaként tartották számon, igaz az akkoriban polgárpukkasztónak tartott beat zenével karöltve, de a punk /újonc, kezdő/ kifejezésre sem kellett sokat várni vele kapcsolatban.


A könyvben és celluloidon bemutatott elnyomás, a lázadók elnémítása, „tetszhalottá tétele” a mai napig tökéletesen működik, nem véletlen, hogy egy olyan filmet, ami az összes fontos díjat és elismerést bezsebelte a megjelenésekor, nem sokan ismernek még ma sem. A film értékeivel, Milos Forman rendezésével, Jack Nicholson és Louise Fletcher sziporkázó alakításával a szakma nem vitatkozhatott, ennek ellenére a film nem sokáig ment a mozikban és manapság is csak az éjszakai baglyok futhatnak össze vele a leggyengébb nézőszámokkal rendelkező csatornákon. 

   Az alapszituáció és történet nagyon egyszerű, szinte mindvégig egy térben játszódik egy kisebb kitekintéssel, méghozzá egy elmegyógyintézetben, ahol a betegeket tárgyként, selejtes árúkként kezelik a magukat kikezdhetetlennek tekintő „normális” emberek. Ebbe a zárt világba kerül be Patrick McMurphy, aki a munkásosztály kiábrándult csavargója, egy rossz napja végén belefut a helyi sün delegációba és azonnal rács mögé zárással fenyegetik. Egyetlen módon kerülheti ki a szappandobálós börtönéletet, ha indulatait megbomlott idegeire fogja és elvonul egy kezelésre az intézetbe. McMurphy ettől függetlenül egy teljesen normális, laza és szabadságéhes karakter, akinek igazságérzete és becsülete a legfontosabb. A többi beteg mind-mind önálló személyiséggel rendelkező, jól kidolgozott karakter, akik a napi piruláktól és a főnökasszony jóindulatától várják a megváltást, amit ez az útszéli hobó hoz el számukra azzal, hogy emberként kezeli őket, nem pedig őrültekként. A sárgaházban olyan fiatal színészekre ismerhetünk rá egyébként, mint Danny DeVito, vagy kedvenc időutazónk, Christopher Lloyd.  Nicholson lubickol a szerepében, jellegzetes mosolya és mimikája talán egész pályafutása alatt itt tesz hozzá a legtöbbet egy karakterhez, hasonlóra egyedül a Ragyogásban volt képes a színész. Úgy szegi át a hely összes szabályát, előírását, ahogy azt kollégista koromban én is tettem a haverokkal, életet visz a siralomházba, ahol a remény volt korábban a legismeretlenebb fogalom. McMurphy fogadásokat szervez a zártosztályon, nőket és italt csempész be „sorstársainak” és önmagában megkérdőjelezi az egész intézmény létezésének értelmét ahol hamarosan a bolondok tűnnek csak igazán emberinek, normálisnak. Nemcsak az egészségügynek szól a történet, az egész politikai berendezkedésünket, életünket bírálja azzal, hogy a jogszabályok, a sokszor ésszerűtlen és követhetetlen törvények ellenébe állítja az EMBERT, mint valódi értéket, érző, gondolkodó lényt. A film lassan, aprólékosan építkezik a végkifejletig, ahol kiderül, van-e értelme a folyamatos küzdésnek, ellenszegülésnek, van-e győztes, vesztes, vagy zombiként végezzük mind…
Érdekesség még a produkcióval kapcsolatban, hogy ezért kapta első Oscar-díját a szintén nagyon fiatal Michael Douglas, aki sokban támogatta a film elkészülését és producerként vett részt a munkálatokban, színészként csak ez után indult be igazán a karrierje. 
 

Száll a kakukk fészkére (3 komment)