A könyvben és celluloidon bemutatott elnyomás, a lázadók elnémítása, „tetszhalottá tétele” a mai napig tökéletesen működik, nem véletlen, hogy egy olyan filmet, ami az összes fontos díjat és elismerést bezsebelte a megjelenésekor, nem sokan ismernek még ma sem. A film értékeivel, Milos Forman rendezésével, Jack Nicholson és Louise Fletcher sziporkázó alakításával a szakma nem vitatkozhatott, ennek ellenére a film nem sokáig ment a mozikban és manapság is csak az éjszakai baglyok futhatnak össze vele a leggyengébb nézőszámokkal rendelkező csatornákon.
Az alapszituáció és történet nagyon egyszerű, szinte mindvégig egy térben játszódik egy kisebb kitekintéssel, méghozzá egy elmegyógyintézetben, ahol a betegeket tárgyként, selejtes árúkként kezelik a magukat kikezdhetetlennek tekintő „normális” emberek. Ebbe a zárt világba kerül be Patrick McMurphy, aki a munkásosztály kiábrándult csavargója, egy rossz napja végén belefut a helyi sün delegációba és azonnal rács mögé zárással fenyegetik. Egyetlen módon kerülheti ki a szappandobálós börtönéletet, ha indulatait megbomlott idegeire fogja és elvonul egy kezelésre az intézetbe. McMurphy ettől függetlenül egy teljesen normális, laza és szabadságéhes karakter, akinek igazságérzete és becsülete a legfontosabb. A többi beteg mind-mind önálló személyiséggel rendelkező, jól kidolgozott karakter, akik a napi piruláktól és a főnökasszony jóindulatától várják a megváltást, amit ez az útszéli hobó hoz el számukra azzal, hogy emberként kezeli őket, nem pedig őrültekként. A sárgaházban olyan fiatal színészekre ismerhetünk rá egyébként, mint Danny DeVito, vagy kedvenc időutazónk, Christopher Lloyd. Nicholson lubickol a szerepében, jellegzetes mosolya és mimikája talán egész pályafutása alatt itt tesz hozzá a legtöbbet egy karakterhez, hasonlóra egyedül a Ragyogásban volt képes a színész. Úgy szegi át a hely összes szabályát, előírását, ahogy azt kollégista koromban én is tettem a haverokkal, életet visz a siralomházba, ahol a remény volt korábban a legismeretlenebb fogalom. McMurphy fogadásokat szervez a zártosztályon, nőket és italt csempész be „sorstársainak” és önmagában megkérdőjelezi az egész intézmény létezésének értelmét ahol hamarosan a bolondok tűnnek csak igazán emberinek, normálisnak. Nemcsak az egészségügynek szól a történet, az egész politikai berendezkedésünket, életünket bírálja azzal, hogy a jogszabályok, a sokszor ésszerűtlen és követhetetlen törvények ellenébe állítja az EMBERT, mint valódi értéket, érző, gondolkodó lényt. A film lassan, aprólékosan építkezik a végkifejletig, ahol kiderül, van-e értelme a folyamatos küzdésnek, ellenszegülésnek, van-e győztes, vesztes, vagy zombiként végezzük mind…
Érdekesség még a produkcióval kapcsolatban, hogy ezért kapta első Oscar-díját a szintén nagyon fiatal Michael Douglas, aki sokban támogatta a film elkészülését és producerként vett részt a munkálatokban, színészként csak ez után indult be igazán a karrierje.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Én a regényt olvastam, nagyon tetszett. A filmet nem láttam. :-$ 🙂
10/10. A valaha volt egyik legjobb film, a könyvről (mint mindig) semmit sem tudok.
Oh, ez nagyon jó film, pont nemrég nézette meg velem valaki ilyen „ezt mindenkinek látnia kell” alapon, és igaza volt.