Fel vagyok rá készülve, hogy ez a cikk felháborodást fog kelteni. Arra is, hogy esetleg miatta zárolni kell a fórumtopikot ott alul. No ezt vajon azért írom, hogy megelőzzem a veszekedést, vagy azért, hogy beindítsam? Bízvást állítom, hogy semmi féle feszültségkeltési szándék nincs bennem, inkább csak valami birizgál egy ideje, tehát leírom.

Egy paradigmaváltás lényege az, hogy a letűnt kor hívei nem ismerik el, így az a követők csatlakozása révén hosszú évek vagy évtizedek után realizálódik – kényszeríti ki önmagát. Kijelentem, hogy a zenei színtéren, és leginkább a metalzenei színtéren jelenleg ez zajlik. A mezőny elég határozottan nyílik kétfelé, ahogy az olló szárai. Egyik csapatban játszanak azok a bandák, melyeknek „összejött”, kiadó ápolja a terméküket, rendszeres szereplői a médiának, esetleg még menedzsmentre is futja nekik. Legyen ez – megadva nekik a tiszteletet – az „A” mezőny. A másikban (legyen ez a „B” mezőny) pedig a kiadó nélküliek, az otthon próbálkozók, a VALÓDI underground.

Jelenleg a média, illetve a szaksajtó kizárólag az „A” mezőnynel foglalkozik. Az, hogy időnként meg vannak említve „B-s” csapatok vagy egyéb előadók teljességgel indifferens, mivel az adott médium hallgatósága – olvasóközönsége azokat a részeket átugorja – átlapozza. Akik a „B-s” csapatokkal vannak, azok meg nem követik a szóban forgó felületet. Legyen az bármilyen mainstream netes magazin, vagy nyomtatott sajtó.

Szokták mondani a média emberei, hogy ami jó, az úgyis utat tör magának. Namost ez szerintem egy kicsit sincs így. Ez egy tipikusan olyan mondat, amit azok sütnek el, akiknek felelősségük van a közízlés kialakításában, tudnak is erről, és szeretnék magukat megnyugtatni affelől, hogy jól járnak el. Vagyis nem szeretnék úgy érezni, hogy anyagi megfontolásból nem biztosítanak felületet bizonyos minőségi – vagy legalább is eredeti – produkcióknak (a minőség fogalma eléggé egyéni megítélésű), illetve másnak igen, ami nem minőségi, kicsit sem eredeti, viszont pénz van benne. Aztán előjön időnként az is, hogy ezek a nagyobb befolyással bíró szerkesztők a közönséget szidják sutyiban, illetve szétteszik a kezüket, hogy na de milyen zenei forradalmat lehet csinálni egy ilyen országban, ahol a hallgatóság botfülű, vagy érdektelen?
Ez is hülyeség.
A nagy számok törvénye alapján a hallgatóság nem botfülű, illetve léteznek botfülűek, átlagos hallásúak, és zenei hallásúak. Ez megint a felelősség áttolása. A közönségre egy általánosabb bélyeg süthető rá, mégpedig az, hogy azt fogja hallgatni vagy nézni, amit sokszor lát. Bár még ez sem feltétlenül bűn, hiszen, amit sokszor látunk, annak biztosan nem felejtünk el utánajárni, vagyis nagyobb eséllyel jutunk el odáig, hogy utánamegyünk a dolgonak.

Ezelőtt húsz évvel nem létezett olyan, hogy kiadó nélküli ismert csapat, vagy ha mégis, az csak egy szabályt erősített. Ma ez már működhet, gondoljunk csak a Watch My Dyingra. Sosem volt kiadójuk (igaz, van mögöttük egy erősnek mondható menedzsment), minden anyaguk szerzői. Persze ezek lokális dolgok, nemzetközi szinten ez szinte lehetetlen.

Érdekes tömeghatás jelenség az, amikor egy híres zenekar kiad lemezt mondjuk a fennálásuk 20-ik évében, vagy esetleg az után. A nagy médiumok igazából ilyenkor bajban vannak, mert ha nem akarják lehúzni a rolót hamarosan, akkor kritikailag ügyesen be kell lőni az ítéletet 50 – 100 % közé, bár már az 50 is necces. Az okosabb az kivár. Megvárja, hogy a többi mit ad, ezzel feladva az elsőbbség lehetőségét, de legalább nem kap majd annyi anyázást. Nem tudom magamban tartani, de tulajdonképpen miért is kellene, a tavalyi Black Sabbath lemezre gondolok, amit ha egy ismeretlen banda jelentet meg, a kutya nem ír róla, vagy ha igen, rásüti, hogy sok ilyen van. De mivel ezt a Sabbath tette, le kell előtte borulni. Meg azok előtt is, akik reflektorfényben vannak, és jót mondanak a lemezről.
Ha viszont valakinek tényleg tetszik, akkor két eset lehetséges. Az egyik az, hogy nem hallott még doom metalt, és érdekesnek tartja, a másik pedig az, hogy Sabbathon nőtt fel, és jön az a bizonyos nosztalgia – visszacsatolás, ami mondjuk egyfajta torzulás az elmében, de tulajdonképpen működik. Mindenkinél létezik ez tehát, csak mondjuk a reálisabban (és igazságosabban!) gondolkodók észreveszik magukban, és nem csapják oda a 100%-ot a produkciónak, hanem max egy 75-öt (egy másik ismeretlen banda ugyanilyen színvonalú termékére meg a 60-at, mondván nem hordoz újat az anyag – mint fentebb említettem). 

Hol itt a paradigmaváltás?
Nos… Ott van (és most jön az a rész, amitől egyesek széket húznak maguk alá), hogy záros határidőn belül egyszerűen kihalnak a híres bandák. NEM arra gondolok, hogy meghalnak a zenészek, hanem nyugdíjba vonulnak.
De most nem? 
Tessék már logikusan gondolkodni! A Metallica tagok közül már csak Trujillo fiatalabb 50-nél. Mennyi lehet még a csapatban? 10 év? 15 talán? Deep Purple? Szegény Jon Lord már nem is él. Ahogy a Pink Floydból Rick Wright sem. A Judas Priestből K.K. Downing már nyugdíjba vonult.
Keressünk hát olyan csapatokat, amik maiak, és talán akkora hatalmasság lehet belőlük egyszer, mint a Sabbathból, Led Zeppelinből, Iron Maidenből, Motörheadből, csak, hogy párat mondjak.
Slipknot? Nem jó a példa. Maholnap 20 éves társaságról beszélünk!!! Ekkorra a fentiek mindegyike szupersztár státusszal bírt.
Alter Bridge? Ők meg sosem lesznek akkorák, mint a felsoroltak bármelyike. Akkor már inkább a Creed, bár ők megrogytak. És ők is ’95 óta léteznek.
A popiparban és a többi lágy hangzású műfajt futtató szférában nem várható ekkora zuhanás, hiszen mindig is többen leszek azok, akik beérik a szeméttel, mivel a zenét nem hallgatásra használják, hanem háttérzajnak, vagy partnerszerzésre. Mélyen kérek elnézést ezúton azonban a minőségi popbandáktól.

Tehát ha elfogynak a híres rock s metalbandák, akkor mi lesz? Először is miről ír majd a fősodrú média? Kik lesznek a nagy ikonok, a bálványozható példaképek? Kik lesznek azok, akiknek a farvizén menedzserek, kiadók, producerek, hangmérnökök, lapkiadók, koncertszervezők, fesztiválok, tévések, és még a jó ég tudja micsoda fura, már ki sem mondható megnevezéssel bíró szakemberek élhetnek meg kényelmesen?
Elárulok egy titkot…
Nem lesznek ilyenek. 
A hősök korának vége. Kérdés, hogy kik lettek közülük a tényleges hősök… Az utolsó nagy bandákat látjuk a rock / metal színtéren jelenleg.
A paradigmaváltás megkezdődött, és egy-két év múlva (de maximum tíz éven belül) véleményem szerint befejeződik. És amint ez megtörtént, jön el a legizgalmasabb időszak a zenei világban.
Nem lesznek különösebben bálványozott együttesek, de nagy megmondók sem, nem lesznek monopol helyzetben lévő magazinok, és nagy kiadók sem. Felvirágzik mindenfelé az underground fanzine-zés, és kicsi kiadók jönnek létre gombamód, akiknek a hitelessége sokkal kevésbé kérdőjelezhető meg, mint a multiké.
A karrierista zenészek, a túlképzett, csont technikás, de jóformán csak sablonokkal a saját tanáraiknak játszó, és a megélhetési művészek is elfogynak előbb – utóbb. Szabad lesz a pálya azok előtt, akik tényleg szeretnének valami újat mutatni…
Nagyon várom, mi sül ki ebből. 
Bizakodó vagyok…