Sajnos úgy jött ki a lépés, hogy senkit nem sikerült magammal invitálnom a vetítésre (ez az én formám), pedig higgyétek el, mindent megpróbáltam! Így szégyenszemre egymagam mentem el beülni a filmre, és azt kell mondjam, bánhatja mindenki, aki elszalasztotta a lehetőséget, hogy ingyen megnézhesse! Az érdeklődés amúgy sem volt túl nagynak mondható (2 és fél ezres mozijegyár mellett ezen mondjuk nem is lehet meglepődni); ráadásul az Uránia dísztermébe egybegyűlt közönséget túlnyomó részt idősebb személyek tették ki. Vajon a fiatal korosztály agya miért csak a trendi dolgokra van beprogramozva (tisztelet az elenyésző kivételnek!) és miért nem jut el hozzájuk annyira a Peter Gabriel és társai által közvetített világ? Frász tudja…mindenesetre sok jóból kimarad, akinek ízlése nem fogad be a divathullámoktól jelentősen eltérő (illetve azok felett magasan álló) kulturális táplálékokat.
Maga a film úgy indul, hogy kis betekintést nyerhetünk a koncert kulisszái mögé, majd hamarosan már a színpadon találhatjuk az idén 64. szülinapját betöltött művészurat, ahogy leül a zongorához és belekezd az OBUT című dalba. Merész húzás egy ilyen bárzenével indítani, mivel azért élőben a publikum alapvetően pörgést várna nyitányként. Nos, a második számnál be is tempósodnak: a Coal Chamber és Suburban Tribe által feldolgozott Shock The Monkey még áthangszerelt verzióban is nagyon üt.
Minden szám között megszólalnak a zenészek és maga Gabriel is nyilatkozik. Ezzel el is árultam a Back To Front talán legnagyobb hibáját. Nevezetesen, hogy túl sok a duma, azzal pedig, hogy minden dal közé beékelik a zenészek monológjait, lényegében a koncert intenzitását törik meg. Továbbá ha már itt tartunk és annyit beszélnek a filmben, igazán elkelt volna magyar felirat az angolul esetleg nem, vagy csak kevésbé tudók kedvéért. De ez már tényleg csak kekeckedés részemről.
Apropó zenészek! Aki ismeri Peter Gabrielt, annak aligha kell ecsetelni, hogy a mester sosem kispályásokat választ maga mellé kísérőnek. A jelenlegi visszatekintő turnéján újra együtt muzsikál pl. a King Crimson egykori basszusgitár-gurujával, Tony Levinnel, a francia Manu Katchéval, aki dobosként szintén ott van az élvonalban, mint keresett session-muzsikus, hiszen dolgozott együtt Stinggel, Joe Satrianival, Al Di Meolával, a Tears For Fears-szel, Eurythmics-szel, Jeff Beck-kel és még sorolhatnánk. A vérprofi muzsikusok mellett a látványos megjelenítésre is mindig adott a már jó ideje kopasz Gábor Peti; mindig is fontosnak tartotta, hogy a zene mellé valami egyéb pluszt is kapjon a nagyérdemű; úgy menjenek haza a fellépéséről, hogy az életre szóló élmény volt, nem csupán egy szimpla koncert a sokból. Ennek megfelelően dolgoztak a stroboszkópok ezerrel, a színpadra Peter Gabrielre ráemelkedő fura szoborépítmény meg már tényleg hab a tortán.
Miként azt hősünk nyilatkozta, a So album jelentette az igazi fordulópontot szólópályáján, noha a Genesis révén volt már egy bizonyos múltja és letett már szólóban is pár slágert, a So-val ért véget Mr. Gabriel periferikus időszaka; a többmilliós példányban elkelt lemez és róla a Sledgehammer című „nambervan” kislemez örökre az igazi világsztárok sorába katapultálta a művészt.
Egyik nagy kedvencem, a Digging In The Dirt már-már Nine Inch Nails-es súllyal dörren meg élőben, ezzel a nótával amúgy is egész hegyeket meg lehetne mozgatni! Az eredetileg Kate Bush-sal felvett Don’t Give Upot főhősünk az egyik szemrevaló vokalista hölggyel adja elő duettben.
A koncert a már említett nagy sláger Sledgehammernél éri el egyik csúcspontját; itt a látványvilágot se semmi módon variálták a film készítői! Páratlan élményt nyújt látni a karácsonyfaszerűen felöltözött jelenlegi Gabrielt és a fiatal P. Gabrielt is a hőskorból, felváltva. Milyen érdekes, hogy Tony Levin akkortájt sem nézett ki különbül! 🙂 Ezt az időutaztatós jelleget kár, hogy csupán itt sütötték el, szívesen estem volna még ennek hatására egyik ámulatból a másikba. Mindamellett a gitárosok szinkronlépegetése is tanítanivaló.
A Biko igazán drámai lezárása az előadásnak, már csak politikai töltése miatt is. Ugyanis a mester egy dél-afrikai apartheid-ellenes aktivista emlékére írta meg ezt a szívszorító dalt.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy dalok tekintetében nem akadt némi hiányérzet. Mert hiányoltam pl. a Steamet, nagy kedvencemet (azt mondjuk az aktuális turnén mindenhol kihagyják, úgy tudom), hiányzott a Big Time, ami úgyszintén óriási favorit és nem volt Kiss That Frog, Games Without Frontiers sem. Mivel alapvetően egy kivonatolt verziójáról beszélünk egy teljes koncertnek, így minden nem férhetett bele nyilván a másfél órás műsoridőbe.
A fentebb vázolt hiányosságoktól eltekintve a Back To Front kellemes kikapcsolódást nyújthat minden Peter Gabriel rajongónak, a május 6-ai koncertre pedig kitűnően fel lehet vele készülni. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy 3D-ben mekkorát szakított volna az amúgy is pazar látvány- és hangzásvilággal felvértezett előadás!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.