Szép lassan megérkezett a nyár és noha még nincs itt az igazi forró, száraz kánikula, csak a párás fülledtség, de nálam már tart az ragacsos death metal szezon. Ilyenkor mindig ez az első számú dolog, ami után sóvárgok zene terén és örömmel vetettem bele magamat az idei év kínálatába. Amint elérkezett hozzám az a hír, hogy a Coffin Mulch debütálásra kész és albumot fog kiadni június végén már tudtam, hogy erre muszáj leszek benevezni. A skótokkal a Septic Funeral EP formájában találkoztam először, noha azelőtt is megjelent egy demojuk. Már ott is pozitív hatást gyakoroltak rám. Eredetiséggel már akkor sem vádoltam volna őket, mivel azon a kislemezen elég svédül beszélték a halál fémet. Jelen volt a HM-2-es Boss fűrész és a hardcore-ban fogant előadásmód is. Már most előre leszögezem, hogy kedvenc stílusaim közé tartozik az igazán áporodott, lucskos, tocsogós, húsos, régi sulis death metal, ennek ellenére mindig próbálok objektív maradni és nem engedni, hogy előbújjon a pattanásos fan boy belőlem. Ennek ellenére, amint elindítottam a Spectral Intercession albumot azonnal cinkes mosoly ült az arcomra. Na és hát nézzetek rá arra a borítóra…ott van a helye a Gatecreeper, Tomb Mold, Fetid, Cerebral Rot, Worm, Sedimentum albumok mellett a polcon.
Nem tudom, hogy csak nekem van-e ilyen fétisem, de engem mindig érdekelnek az aktuális heti gyászjelentések. Lehet, hogy munkahelyi ártalom, ki tudja, de mindenesetre nézzük meg az aktuális névsort. A vokál parcellánál Al fogja meglelni örök álmát, míg a gitár soron, mondhatni fő helyen található Derek Milne földdarabja. Ő 2022 óta erősíti a bandát, mondhatni még frissen érkezett a hűtőkamrából. Fraser a dobosoknak kialakított részen találta meg helyét, ahogyan a fociban a kapusok, ők se mindig százasok, ezért is van jól elkülönítve számukra az a terület. A szociális parcellában egy száll fakereszt szerénykedik Rich számára, aki a basszeresek keserű kenyerét kénytelen örök időkig enni.
Amint leszáll az éj, bezáródnak az ódon kapuk, ekkor életre kelnek mindazok, kiknek küldetése véget ért ezen a sárbolygón. Ez a kvartett pedig remekül szolgáltatja a talpalávalót a többi agyra éhes, mozgó csontos húsdarabnak. A Spectral Intercession nem szórakozik, egyből a lényegre tér és megszólal a szinte darabjaira hulló, málladozó gitár, amelynek sikerült egy egész egyedi tónust választani. Mindezt egyébként egy velőtrázó kiáltás és kakofónia előzi meg, ami után kellően krémes lesz mindenkinek a gatyája elől-hátul. Szóval a gitár továbbra is a svéd stílust követi azonban nem annyira nyilvánvaló az áthallás az ősökkel, mint a már fentebb taglalt kislemezen. Halálfémhez méltóak a témák, amiket elénk tálal Derek, kellően cupákos és energikus játéka nem lóg ki a magas minőségből, amit a többiek is maximálisan nyújtanak. Aztán térjünk át Al vokáljára, akinél egy név ugrott be, de az nagyon erősen. Nicke Andersson köszönt vissza rám a torkából, aki az Entombed Clandestine albumán volt hallható.
Aki ismeri ezt az albumot (remélem), az tudja, hogy itt nem a csatornából fog felbugyborékolni a böfögés, hanem egy hardcore-ban fogant, igazán parasztos, bunkó ugatásra kell gondolni. Félreértés ne essék, nem klónról van szó, ugyanis van Al hangjában egy kis depresszív morbiditás, ami Martin van Drunen mestert idézi meg. Ha egy arányt kéne mondanom, akkor 70 % Andersson és 30 % van Drunen. Na jó, dobjuk be Chuck mestert is a kosárba, mert miért ne. A dob mögött Fraser teszi a dolgát, nem lóg ki a sorból, egyszerűnek mondható játéka, ám mégis kellő erővel üti le a hangokat. Itt kell megjegyeznem, hogy egy kivételesen jó dobhangzással van dolgunk. Rich basszusjátékáról ugyanezt tudnám elmondani, amit egyébként egész jól hallani.
A Coffin Mulch nem az egyénieskedésről szól, itt bizony egy csapatként gondolnak magukra a tagok, ami arról árulkodik, hogy megvan az összhang és egy a célja mindenkinek. A cél pedig nem más, mint irtózatos, undorító, ugyanakkor élvezetes death metalt játszani. Maguk a dalok pedig nem is fognak kívánnivalót hagyni maguk után. Ha kell, akkor megvan a zombikúszós, ragacsos atmoszféra, de a blast beat se hiányozhat, amitől rögtön hevesebben fog verni a sírkertben a szívünk. Ki tudja, mikor fog a semmiből előteremni egy dögvész szagú haramia.
Amint ezeket a sorokat írom a Mental Suicide által gerjesztett szennyívíz folyik be éppen a koponyámba és én pedig egyszerre ordítom a levegőbe Al-el a dal címét. Olyan jól artikulálja a szavakat, hogy nagyrészt érteni amit mond, ezáltal ad egy plusz élvezeti faktort az albumnak. A lemezelőzetesként bemutatott Fall of Gaia se cserkészkolbász szám egyébként, itt egy kicsit Al is mélyebb hangon szólal hozzánk, ebben a tételben már inkább L.G. Petrov neve ugrana be. A srácok egyébként Entombed, Autopsy, Massacre, Death, és Bolt Thrower mániákusoknak ajánlják a Spectral Intercession-t és nem is lőttek nagyon mellé, noha én a legelső névre helyezném a leginkább a hangsúlyt.
Sőt még akár egy Grave, Unleashed, Dismember is elférne mellé. Ez bizony még most is egy fém svédasztal, amelyre agyvelőket és félig megrágott tüdőt tálaltak fel. Ennek ellenére már sokkal több karaktert vélek felfedezni a hangjegyek között, egyértelmű a fejlődés, noha nem fogunk zeneileg semmi meglepetésre se bukkanni. Nyilván mások sokkal szigorúbban bánnának a pontokkal is emiatt, de engem egy ilyen magas minőségű albummal kenyérre lehet kenni. Azt kaptam tőle, amit elvártam egy klasszikus death metal albumtól és nekem ez örömet okoz. A Coffin Mulch azokhoz szól, akik élik, szeretik és tisztelik ezt a műfajt, mégpedig annak is az esszenciájában fogant változatát, amit az ősök eredetileg kigondoltak. Az Eternal Enslavement méltó és kifejezetten hangulatos zárása ennek a lemeznek, ahol tényleg kibukik az Autopsy hatása, kifejezetten mocsári érzetet ad, ahol körbevesz minket a zöldellő, véres takonyba mártott genny. Ezzel is kívánok jó étvágyat az éppen aktuális étkezéshez és a Spectral Intercession-höz, ami a Memento Mori temetkezési vállalat honlapján fog önjelölt sírásokat keresni június 30-tól.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
