A modern világ és a technikai fejlődés egyesekben sötét jövőképet vizionál és ez bizony nem teljesen alaptalan: az emberek a kapcsolatteremtés világában, a közösségi színterek sűrűjében magányosabbak és kiszolgáltatottabbak, mint valaha. A sokszor rideg, vagy szimplán unalmas valóság elől évszázadokon át a halál és az alkohol voltak a menekülési útvonalak, most beleveszhetünk az online térbe is, ami éppúgy függővé és labilissá tesz, mint elődei. Naponta sulykolják az arcunkba felugró reklámtömegek, hogy mitől elhetünk egyéniségek, mitől lehetünk értékesek, de igazság szerint csak karámba zárt birkákat akarnak létrehozni, akik egymás érzékelése nélkül tényleg megismételhetetlennek érezhetik magukat. Jelentem, a művelet igencsak eredményesen halad. Viszont az is kétségtelen, hogy a fejlődésnek is megvan a maga haszna, mivel jómagam úgy vélem, a technika éppannyira lehet az emberiség végzete, mint megmentője, a döntést legvégül nekünk kell majd meghoznunk. Nekünk, az egyre nagyobbnak tűnő világegyetemben elveszetté vált, létét keresgélő bizonytalan és sokszor végtelenül önző lényeknek…
Ilyen témákat boncolgat a szokásos természet-ördög-viking triumvirátuson túllépve a sváci Cold Cell nevű black metal formáció, akiknek nemrég jelent meg negyedik nagylemeze, a The Greater Evil. A furcsa művésznevek mögé takarózó hat zenész olyan csapatokban tevékenykedik még a projekten túl, mint a Schammasch, Norm, Atritas, Guignol Noir, tehát tapasztalatnak nincsenek szűkében. Ennek köszönhető talán az is, hogy 2013-as bemutatkozásukat egész jó visszhangok követték, mivel a Generation Abomination az újszerű témavilág mellett igazán érett zenei csemegét is rejtett magában. A fekete fémen túl megtalálható itt elég sok modernebb megoldás is: post-metal, minimális death metal, de leginkább a vastagra hangolt atmoszférateremtés a csapat legerősebb ütőfegyvere. Két gitáros játékára bőven lehet is alapozni, főleg, ha a basszus sem marad meg a sima lekövetés útján, valamint a billentyűk sem a háttérbe húzódó háziasszony szerénységére alapoznak.
Negyedik lemezről beszélünk tehát, amit gyakran úgy kezelünk, mint ami már túl van a vízválasztón. Nincs ez másképp Cold Cell esetében sem, hiszen a kezdetektől épített zenei alapok további csiszolása és fényesítése mellett megjelennek a biztos kezű iparosmunkára jellemző tulajdonságok is a végeredményen, ami egy rajongónak nem okozhat gondot, de egyre több embernek fog unalmasnak hatni. Viszont azt sem tartom túlzottan egészségesnek, hogy a lelkesedés ellenére sem igazán tudnak túlnőni saját árnyékukon.
A Cold Cell például egy több, mint korrekt horda, de az összesen 48 percen át úgy éreztem, hogy egy kicsit a pénzükért is meg akartak dolgozni. A többnyire 7 perc környékén mozgó, szintén 7 dal egy része kifejezetten szórakoztató és a már említett erőteljes hangulati lepel alá esik, mégis hajlamos a zenekar beragadni saját maga mókuskerekébe és feleslegesen túlnyújtani azt, amire igazából nincs is olyan nagy szükség. Így áll fel az az érdekes helyzet, hogy néha azokat a stílustól távolabbi elemeket, melyek itt-ott megtalálhatók, többre becsültem, mint a folyamatosan közvetíteni próbált sötétséget. A nagyszerű, sőt azonnal ütő Scapegoat Season esetében, ahol Frederyk Rotter tiszta éneke is besegít a képbe ez még nem érzékelhető, hiszen a keserűen szomorú, doomos dallamokat és lüktetéseket, akusztikus játékokat gyorsan keblünkre öleljük. A tempóváltásoknak, robbanásoknak ereje és célja van, de ezeket dalról dalra kezdjük kiismerni és egyre jelentéktelenebbnek érezni. A Those esetében mentőövet dob az unalom ellen a dob különleges lüktetése, az Open Woundnál az agresszívebb, depresszívebb ének tud vigaszt nyújtani a monotonitás mellett, ám a lemez közepétől kezdődnek az újrahasznosítások.
Ettől függetlenül mégsem tudnám lehúzni teljes mértékben a The Greater Evil korongot, mert hiába az érezhető ihletvesztés, a végeredmény egésze minőséget képvisel. Az album hangzása kifogástalan, mindennek bőséges teret ad, aW a leglaposabb részeknél is tud szórakoztatóan kalapálni a dobokon, S vokálja pedig tényleg pillanatok alatt lavírozik át a dallamos morgásból a depresszív vonalra jellemző sikítás irányába, hogy aztán meggyőzően közeledjen valami sötét hörgés felé, csak maguk a tételek nem lettek olyan emlékezetesek, mint a bemutatkozás idején. A két gitáros érezhetően a mélabúra és andalgásra gyúrt rá ezőttal, miközben a kapaszkodókat valahogy elfelejtették…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
