Conan
Evidence of Immortality (2022)

Szégyen és gyalázat, de eddigi írásaim során a Bog Body kivételével szinte egyáltalán nem nyúltam a sludgehoz. Pedig ez is egy olyan zsáner, amiben sok örömömet szoktam lelni. Mindehhez persze jócskán hozzátartozik az a tény is, hogy ezen az oldalon van egy doompápa és az ő írásait mindig élvezet olvasni, így nem is veszem el a kenyerét. Most mégis Conan a szomorúan dühös barbár krónikáit szemeltem ki írásom témája gyanánt. Liverpool városának megvan a zenei pedigréje, innen származnak ők is. 2006-ban tekerték le először a gitárokat a pokol legmélyebb bugyráig, noha ahogy elnéztem az elején voltak is kisebb csuklások, azért viszonylag stabil karrier az övék. Diszkográfiájukban szó szerint mindent lehet találni, a demotól az EP-ken át az albumig. Utóbbiból szám szerint eddig négy volt, mostanra érkezett meg a következő úthenger, az Evidence of Immortality. Sludge, stoner és tradicionális doom színekkel festik pokoli képeiket a vászonra, amiken az északi mitológiák, vikingek és azok csatái ötlenek testet.

Ha rávetünk még egy pillantást a dallistára, akkor azt is láthatjuk, hogy egy tudatosan felépített szerkezetű albumról van szó. Két monstrum öleli át a négy rövidebb dalt, mondhatni gondoskodik a Conan arról, hogy először felkeltsék a figyelmünket, utána pedig utunkra engedjenek egy másik dalszörnynek az emlékével. A súlyzórudunkra az első tárcsákat A Cleaved Head No Longer Plots teszi fel és máris elkezd vörösödni az arcunk.

A Conan hangzását ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, akkor az a következőképpen hangzana: végy egy doom csontvázat, pakoljál rá sludge izmot és végül öltöztesd stoner bőrbe az egészet. Mindennek az alapja a tradicionális doom, ami a doom minden változatára igaz. A Conan riffjei pedig a sludge mocskosul súlyos és mocsárszagú riffjeit helyezi előtérbe. Vokál téren egy kicsit megfogott a brigád. A sikítozva ordibálás stílusát választotta Jon Davis, aki a frontembere a zenekarnak. Szinte olyan, mintha egy dühös kerecsensólyom vagy rétisas dühös csatakiáltásait hallanám. Különlegesnek különleges, de nekem időbe telt megszokni. Maga a stílus, ahogy előadja a szövegeket az kifejezetten modernnek hat. Nincs semmilyen pátosz, epikus magasságok, csak a megvetéssel teli düh. Amit viszont egyből imádtam, azok maguk a riffek és a hangzás. Bitangul vastagon szól a lemez, a fuzz átjárja az egész testünket hallgatás közben. Stoner rajongóknak tuti fix, hogy be fog jönni ez a mamutként málházó behemót hangzás. A riffek pedig fojtogatnak, nem eresztenek, szinte kapkodni kell a levegőt.

Személyes meggyőződésem, hogy a doom talán a leginkább gitárcentrikusabb a metal összes fajtája közül. Ha nem ülnek a riffek, nincsenek jó témák, akkor már süllyedőben van a hajó. A Conan esetében erről szó sincs, a soron következő Levitation Hoax is hozza a dögös, párás riffeket. A nyitótételhez képest jócskán ráléptünk a gázra, itt látszik meg igazán, hogy a sludge fő táplálékforrása a punk. A 3. perc környékén azonban kapunk egy irtó fasza lelassulós részt, ahol csak meg kell ülnünk a méreggel teli groove hullámait. Chris Fielding háttérvokáljai és basszusa színesíti a képet, megadja az extra súlyt mind a két fronton. Johnny King pedig erőteljesen és határozottan méri csapásait a bőrre. Számomra tényleg az egyetlen gyenge láncszem az a már említett vokál. Egyszerűen idegen testként tekintek rá, mindig kilóg a képből. Sebaj, mindezt elfeledtetik velem a Ritual Anatomy egyszerre húzós és súlyos futamai. Olyan mintha vadul vágtatna át rajtunk egy tehervonat és mi meg élvezzük az egészet.

A két 8 perces szám, név szerint az Equilibrium Of Mankind és a Righteous Alliance elsősorban a Conan dalszerzői vénáit dicséri. Remek témák, ütős kiállások és a figyelmünket megtartani képes dalszerkezetek jellemzik ezt a párost. Egyik sem találta fel a spanyolviaszt, azonban tetszetős, iszapos, sáros gitártémákkal töltik meg a levegőért kiáltó tüdőnket. Kell ennél több? Még szép, hogy kell. Mondjuk egy fertelmese súlyokkal megpakolt zárótétel. Szerencsére itt van nekünk a Grief Sequence, ami mellett a kölni dóm harangjai pihe-puha tollpihék. Itt már beüt a lassított felvétel és már szinte funeral doomot idéző ólomléptekkel haladunk előre a futóhomokban, ami szépen lassan be is terít minket. Senki se fogja hallani a kiáltásunkat, mindent ellep a gusztustalanul fortyogó mételyes homok. Instrumentális tételről van szó, tehát csak mi maradtunk és a hangszerek. Nem is csoda, hogy bőven ez lett az über alles nálam. Magányosan vándorlunk a kietlen sivatagban, mégis állandó veszélyérzet leng körbe minket, már-már skizofrén módjára üldözési mániává válik ez a láthatatlan fenyegetettség. Jól tették, hogy a végére hagyták a fiúk a Grief Sequence-t, parádésan hangulatos lezárása ez ennek az albumnak.

Örülök, hogy ismét összehozott a sors Conanékkel. 2012-es albumuk óta valahogy elvesztek a hasonszőrű bandák tengerében, ami kicsit érthetetlen, mert az is pozitív élményként maradt meg bennem. A műfaj rajongóinak készült az Evidence of Immortality, ez nem vitás. Meggyőződésem, hogy minden doom/sludge/stoner rajongó fog benne találni valami értékeset, amit továbbvihet magával az újabb zenei kalandozásokra. Augusztus 19-től csak óvatosan a hangerővel, ugyanis a falak tartószerkezete könnyed falat az Evidence of Immortality-nek. Mindezt a rombolást a Napalm Records fogja szolgáltatni nekünk.

Explosions Tour
szeptember 30.
VR Sex
szeptember 30.