2020 egy emlékezetes esztendőként fog bevonulni a történelembe. Nyilván elsősorban a koronavírus miatt, ami mint mindenre, a zenére is hatással van. De ha eltekintek a járványtól, akkor is történtek olyan dolgok, ami miatt nem fogom feledni 2020-at. Például kedvenc műfajom, a progresszív rock/metal háza táján az év elején bekövetkezett az, amire már régóta vártam, új lemezt adott ki a Psychotic Waltz! Ami szerintem legalább olyan erős lett, mint a banda ’90-es években készült alapművei.
Pár napja pedig a norvég Conception jelentkezett 23 évnyi kihagyás után friss nagylemezzel. Biztos nem csak nekem tűnt fel, de a Psychotic Waltz és a Conception pályafutása szinte párhuzamosan zajlott, zajlik. Az amerikaiak 1990 és 1996 között, kétévente adták ki albumaikat, melyek egytől-egyig a prog. metal alapköveivé nőtték ki magukat. A Conception ugyancsak négy, mára klasszikussá érett korongot jelentetett meg 1991 és 1997 között. Amik szintén kétévenként követték egymást. További hasonlóság, hogy mindkét zenekar sűrűbb, thrash/power alapú prog. metallal kezdett, aztán lemezről-lemezre vált muzsikájuk szellősebbé. Mivel jövőre lesz 30 éves a Conception debütáló albuma, a The Last Sunset, egyelőre nem áradozom róla hosszasan (nyugi, majd fogok 2021-ben!), de annyit mondok, hogy ha valaki proggernek vallja magát, de még nem hallotta azt a lemezt, feltétlenül pótolja hiányosságát! Ugyanis ez a valaha készült egyik legerősebb prog. metal bemutatkozás! Melyet 1993-ban a szintén felső ligás Parallel Minds követett, rá két évre pedig jött a sokak szerint legjobban sikerült (a Metal Archives-on jelenleg 97%-on álló) In Your Multitude. A csapat hattyúdalát aztán az 1997-es, szellősebb, kísérletezős, de roppant egyedi, illetve hangulatos Flow jelentette. Ha valaki nem ismerné a Conception-t, akkor segítek kicsit. Az ő énekesük Roy Khan, aki a feloszlás után a Kamelot-ban kamatoztatta tehetségét, a gitárosuk pedig az a Tore Østby, aki húrnyüvője és fő dalszerzője lett az Ark-nak. Bizony, abban a csapatban énekelt Jorn Lande és bár csupán két lemezt készítettek, azok (főleg a Burn the Sun!) a prog. metal alapművei!
Szóval ez a Conception aktivizálta magát 2018-ban és a Psychotic Waltz-hoz hasonlóan idén kihozott egy új nagylemezt. Igaz, Khan-ék két éve kiadtak egy My Dark Symphony című EP-t, tehát nem rögtön egy egész estés kiadvánnyal kezdték a visszatérést. Illetve az amcsikkal ellentétben őket nem karolta fel egy nívós lemezkiadó, így a pár napja megjelent State of Deception saját kiadású lett. És már most látom, hogy nem lesz akkora diadalmenet, mint a PW The God-Shaped Void-ja. Ezt több dolog miatt valószínűsítem. Egyrészt ez a 39 perces dalcsokor csak némi jóindulattal nevezhető nagylemeznek (az utolsó nóta ráadásul már szerepelt a 2018-as, az EP-t megelőző Re:Conception című single kiadványon), másrészt a Conception nem hasonlít annyira régi önmagára, mint a Psychotic Waltz. Pedig mindkét zenekar az eredeti felállásában tért vissza, de a norvégok zenéje többet változott a kihagyott évek alatt, mint az amerikaiaké. És mivel óhatatlan, hogy a rajongók a 25-30 éve lefektetett alapműveikhez fogják mérni a State of Deception-t, így lesznek, akik csalódni fognak. Bár szerintem sincs egy szinten azokkal a friss eresztés (azokhoz képest kevésbé kreatív, nem annyira színes/változatos) mégis úgy érzem, érdemes volt kiadniuk. Hiszen a State of Deception is egy igényes, minőségi anyag!
Ami a 2018-as EP egyenes ági folytatása. A kezdő, instrumentális In Deception előre vetíti, hogy ezúttal is a szimfonikus megoldások fogják fűszerezni a témákat. Az Of Raven and Pigs pedig talán az eddigi legszokatlanabb Conception szerzemény. Elég beteg, borult hangulata van, Roy pedig legalább annyit „szónokol” benne, mint amennyit énekel. Amikor meg dalol, akkor szinte egy az egyben Geoff Tate. Persze régen is voltak Tate-es megoldásai, a hangszíne, hangterjedelme is hasonló, de az új lemezen talán a kelleténél többször ugrik be a volt Queensryche énekes neve. És a még vele készült utolsó néhány QR lemez. Mondjuk én azon „csodabogarak” közé tartozom, akik tudják értékelni a Promised Land után készített ’ryche korongokat is… A Waywardly Broken pl. azok bármelyikére fölfért volna. Van egy alattomos húzása ennek a dalnak, Roy pedig a leállós középrészben olyan misztikus énekdallamokat hoz, amiket Buddy Lackey szokott és Østby gitárszólója is tetszik, bár senki se számítson olyan többkörös virgákra, mint amilyeneket a korábbi lemezeken, vagy mondjuk az Ark-ban megszoktunk tőle. A mai Conception nem a hangszeres erődemonstrációról szól! A No Rewind az album leggyorsabb darabja, az áramló riff ebben nagyon ott van, később az a modern metalos döngölés is frankó, csak nem túl egyedi… Akárhogy is, ez a lemez metal dala. Arve Heimdal is itt dolgoztatja meg legjobban a dobszerkóját. A legkeményebb szám után jön a leglágyabb, ami akár giccses is lehetne, de szerintem nem az. Ellenben erősen teátrális és drámai! Roy bebizonyítja, hogy még mindig az énekesek krémjéhez tartozik, technikai és érzelmi szempontból is zseniális, amit itt művel! A vendégként fölbukkanó Elize Ryd (Amaranthe) pedig az album egyik legemlékezetesebb tételévé varázsolja a The Mansion-t! Kérem, ez a hölgy nem csak külsőre meggyőző! A gitárszóló pedig nem a tekerős, hanem a kitartott hangokra épülő, gilmour-os hangulatbomba! Mocsok húzása, lüktetése van a By the Blues-nak, amiben azt hihetnénk, hogy nem is Tore, hanem Tom Morello szólózik. Viszont mind verze, mind refrén szempontjából fogós, slágeres nóta ez! A Pink Floyd-os című Anybody Out There szimfós, parás kezdése nagyon komoly, a nagyívű refrénről nem is beszélve! Hajaz a még Tate-tel készült Queensryche lemezek záró szerzeményeire, amik rendre grandiózusak voltak. Bár rendben van a pár hangból álló gitárszóló, de itt speciel örültem volna annak, ha a régi Tore-t hallanám. Ide kifejezetten illene egy szépen fölépített, kifejtős, hosszú gitárszóló. Amilyenekből ő jó párat jegyez korábbról. És nyilván most is tudna ilyeneket írni, játszani, de gondolom nem akar. A másik tempósabb, keménykötésű dal a She Dragoon. Itt féltávon akad egy olyan tördelés, progos témázgatás, ami a fénykort idézi! De a nóta sodrása, illetve Roy éneke is pazar! Bár nincs jelezve, de gondolom ebben is Ryd kisasszony dalolászik a vége felé. És milyen jól teszi!
A záró, reaktivált Feather Moves is egy erős darab, kifejezetten tetszik benne Ingar Amlien hangsúlyos basszusgitárja! És mekkora emelkedett refrént rakott már bele Khan Mester! Tökéletes befejezése ez az albumnak, hatalmas, égbe repítő tereivel csakis a Queensryche Promised Land-jének legerősebb pillanataihoz mérhető. Nem egy vidám dal, mint ahogy a lemeznek is van egy sötét, kissé nyomasztó hangulata. A Feather Moves-t már csak ezen sorok miatt is érdemes volt újravenni és föltenni erre az albumra:
„In the season of the self
You’re a product on a shelf
You’re no-one”
Azért nem ez a korong végkicsengése, de egy erős (kor-és kór) kép!
Fogalmam sincs, hogy a jövőben mi fog történni a Conception-nel. Fognak-e majd koncertezni, turnézni (egy ideig tudjuk, hogy nem fognak, mint ahogyan mások sem…), lemezeket készíteni? Passz. Viszont bárhogy is lesz, én örülök, hogy kiírták magukból ezt az albumot. Mert ha az alapműveikhez nem is ér fel, azért egy nagyon is értékes korong lett a State of Deception!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
