Confessor A.D.
Too Late to Pray

farrrkas
2019. augusztus 9.
0
Pontszám
7

Kezd már fárasztani, hogy egyre több zenekar neve mellé odabiggyesztik az A.D. rövidítést. Rendben van, az Entombed jogi viták útján jutott erre a következtetésre, de legalább 40 (!) metal bandát jegyez a Metal Archives, amelyeknek a neve után ott éktelenkedik az A.D. iniciálé. Legalább egy órát vesztegettem azzal, hogy kiderítsem, lapul-e az A.D. mögött valamilyen különleges háttérjelentés jogi vagy metal kontextusban, amiről én nem tudok. Cikkek, lemezkritikák, interjúk és hozzászólások tucatjait böngésztem át, és nem lettem okosabb, tehát maradt a logikátlan Anno Domini (időszámításunk szerint/az Úr évében) a 9 oldalnyi jelentés közül. Az After Death-et szintén kizártam, mert bár az Entombed esetében logikus lenne, egy új zenekarra nézve értelmetlen. Az friss csapatok közül néhányan azért választják az A.D. monogramot, hogy megkülönböztessék saját bandájukat más hasonló nevű formációktól. De miért gondolják azt, hogy egy idétlen A.D. hozzáadása jobb megoldás, mint kitalálni egy új nevet? Főleg, hogy semmi különöset nem jelent (ha mégis volna valami titok mögötte, megkérem a nálam felvilágosultabb olvasókat, ne csigázzanak, osszák meg velem). Vajon tényleg sokan úgy gondolnák, hogy az A.D. ötletének negyvenedik elpuffogtatása még lehet menő? Ha igen, követelem, hogy az egyik Batushka legyen Batushka A.D.! Micsoda hülyeség volt 2013-ban a Geoff Tate’s Queensrÿche döntésére jutni! Dörzsölt frontember létére észre kellett volna vennie a Queensrÿche A.D.-ben rejlő potenciált, nem igaz? Na, ebből ennyi elég is…

Vegyük akkor górcső alá a francia Confessor A.D. triót és a Too Late to Pray című első kiadványukat, amely egy röpke 17 perces EP. Nem tudom, hogy a Nihilistic Holocaust kiadó miért fárasztja magát filctollas írott CD-k elküldözgetésével, ki hallgat már házilag megírt CD-ről zenét?! Na, de ők tudják, a lényeg, hogy rendelkezésünkre áll egy ötszámos old-school death metal anyag, amelyet valószínűleg az első hangtól az utolsóig hallhattunk már az évtizedek során, mégsem kell szégyenkeznie a franciáknak a lelkesen összedobott kislemez miatt, mert igyekeznek minden dalt eltérő árnyalatú köntösbe bújtatni, és a „nagy közös eszköztár”-ból elfogadhatóan rakják össze saját elképzeléseiket.

A dalok sorrendjére külön ügyeltek a fiúk, nem követi egymást két egyforma tempójú nóta. Sőt, pár másodperces, a death metal kereteit elhagyó dallamos kiállások is hallhatók egyik-másik dalban, ahogy thrash-re jellemző megoldások is felütik a fejüket. A Haunting Enemies lassúbb, középtempósabb szerzeményében egy 70-es éveket idéző, vagy ha úgy tetszik, retro hangzású kurta gitárszóló is található, az ultragyors Hipster Killer-be pedig egy már-már vidám hangvételű kiállást csempésztek, és a dal időnként átsiklik a melodikus death metal vágányára. A Silent War súlyosabb témával indít, és a pofás gitárjáték mellett a bőgőnek is több szerep jut. A dal közepén található riffhenger és a magas szólamú dallamok kimondottan jólesőek. Az első és utolsó nóta a két leginkább old-school szerzemény, némileg a korai Death-re emlékeztetnek.

Olyan ez a 17 perc, mint egy filmelőzetes: nagy dolgokat nem mutat meg, de pillanatokra előkap egy-egy nyulat a kalapból, éppen annyira, hogy biztosra ne lehessen tudni, mit várjon majd az ember egy nagylemeztől. Van-e kellő puskapor hosszabb lélegzetű anyaghoz is? A melódiák száma megszaporodik-e majd? Lesznek-e keretfeszegetések, vagy megelégednek egy átlagos old-school albummal? Ezt majd megtudjuk, ha kijön a debüt. Egyelőre a Too Late to Pray korrektül elvégezte a dolgát, vagyis eljuttatta a Confessor A.D. nevet a hallgatósághoz.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.