Corbin Reiff – Rohadtul isteni (2022) Cser Kiadó

“No one sings like you anymore”

A grunge a legmeghatározóbb zenei stílusom, s bár nem a Soundgarden számomra a legnagyobb kedvenc, mégis különleges helyet foglal el az életemben. 

Már sokan és sok helyen elmondták, leírták, hogy az amit tizenéves korunk második felében és a korai huszas éveinkben megkedvelünk, az örökre megmarad és egy életre formáló hatással van ránk. Ez rám is igaz. 1991-ben, amikor a Smells Like Teen Spirit mindent megváltoztatott még épp formálódott az ízlésvilágom. Akkor már a középiskolában terjedő hazai alternatív zenék (Kispál és a Borz, Pál Utcai Fiúk, Helytelen Helyzet, Rituális Rémtettek, Sziámi) és a Guns N’ Roses után volt két zenekar, akik a Nirvana mellett örök kedvenceim maradtak. 

A Pearl Jam-ről nem áradozok, megtettem már sokszor, viszont a Soundgarden egy nagyon fontos okból kiemelkedik minden korábban, akkor és azóta megismert és kedvenccé vált zenekar közül. Ez nagyon prózai ok és bár nekem nagyon fontos, talán kicsit tudtán kívül mindenkinek az, aki a Fémforgács ügyein ügyködik vagy a cikkeimet, cikkeinket olvassa. 

A Nevermind/Ten/Vs mellett a Soundgarden Superunknown albuma is az egyik kedvencem volt. Fura viszont, hogy a Badmotorfinger csak jóval később jutott el hozzám, és a legutóbbi időkig csak ritkán hallgattam meg egyben. Igaz, azon is vannak már igazán fontos dalok a banda és Chris Cornell karrierje szempontjából. 

De hogy a lényegre térjek, a Down On The Upside volt az az album, amiről először megpróbáltam lemezismertetőt írni. Az azóta is a “fiókban” van és fedje is jótékony homály, de mégis csak azzal a lemezzel és azzal az írással kezdődött minden, amit ma itt a Fémforgácson és a Rádióban csinálok. Emiatt a Soundgarden-nek kivételes helye van nálam.

A grunge talán a legkedvencebb zenei stílusom, amiben még ma is tudok újdonságot találni. Ebben is segített ez a könyv, mert főleg a korai időszakot dokumentálta nagyon alaposan. Sok-sok olyan csapatot fedeztem fel emiatt, akikről épp csak hallottam, vagy még azt sem. A könyv olvasása során újrahallgattam a diszkográfiát, feltúrtam a YouTube-ot korabeli felvételekért. Különleges utazás volt.

“Nem számít, sikeres leszek-e, de akkor is halálomig zenélni fogok.”

Chris Cornell

A frontember Chris Cornell is dobogós, ha az all-time grunge kedvenceimről van szó. A Rohadtul isteni pedig segített más megvilágításba helyezni az életét és a munkásságát. Én eleddig Chris-szel kapcsolatban három – nagyjából jól elválasztható – “korszakot” különböztettem meg, a könyv viszont rávilágított, hogy nincs egyértelmű határvonal. A zenei fejlődése viszont remekül nyomon kövehető. Ahogy említettem a Soundgarden engem a Superunknowns-szal talált meg magának, a Badmotorfinger egyes dalaira már tudtam rajongással tekinteni, ám a korábbi cuccaikkal nem rezonáltunk. Nos, a könyv hatására ez változni látszik.

By Unknown author – Sourcearchive, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=120903225

A Soundgarden egyike a Seattle-i grunge színtér kiemelkedő és anno az MTV és a zenei sajtó által – jogosan – sztárolt zenekarainak. Ők voltak az elsők, 1984-ben alapították a zenekart. Lépésről lépésre haladva építkezve, sok-sok viszontagságon keresztül a legkisebb kluboktól és kiadóktól elindulva voltak részesei a Seattle-i színtér alakulásának. Részesei voltak a Sub Pop-os Deep Six válogatásnak és folyamatosan haladtak előre, fejlődtek. Náluk nem is ütött be olyan hirtelen a siker, ami miatt pl. kortársaik (kiemelten a Nirvana) nehezen birkóztak meg az ismertséggel. Az alapító Hiro Yamamoto kiválása után – bár Ben Shepard is jelentkezett – az a Jason Everman került a csapatba, aki korábban a Nirvana sorait is erősítette. Igazság szerint zenészi kvalitásait tekintve nem volt gond, de emberileg valahogy nem passzolt a csapatba, így végül megváltak tőle, és Shepard váltotta. Ez az időszak – bár a lendületet nem törte meg – nem volt könnyű a csapatnak.

Persze azért voltak nehéz pillanatok ezen kívül is a banda és így Chris életében, aki amúgy is amolyan elmélkedős típus volt. Életútját több barát elvesztése szegélyezte. Életének talán egyik legmélyebb pontja lakótársának, barátjának elvesztése volt. A Soundgarden-nel épp turnézó Cornell nehezen heverte ki a Mother Love Bone sokra hivatott frontemberének, Andy Wood-nak halálát. A gyászát dalokba öntve dolgozta fel, aminek eredménye a Temple of the Dog album lett olyan kiváló dalokal, mint az elsőkként megszületett Say Hello 2 Heaven és a Reach Down. A két dalt a Soundgarden menedzsere – nem mellesleg hősünk felesége -, Susan Silver juttatta el a MLB basszer Jeff Ament-hez. Jeff (és Stone Gossard) lelkesedése folytán további dalok készültek, amiben már Matt Cameron és a frissen felfedezett Mike McCready a is közreműködött, sőt a lemezen még az épp csak akklimatizálódó Eddie Vedder hangját is hallhatjuk a legnagyobb “slágerként” aposztrofálható Hunger Strike-ban.  Persze hasonlóan megrázta Kurt és Layne Staley halála is.

A dobosból lett frontember magányos alkotó volt – jellemzően a hotelszobák magányában is dalírással foglalta el magát a turnékon -, s ez talán előrevetítette a majdani szólókarriert is, amire azonban csak a Soundgarden vége felé kezdett gondolni.  De előbb még igencsak jól dokumentálva olvashatunk az igazi befutásról. A Superunknown album – ami meghozta a “kasszasikert” – történetében kuriózum az is például, hogy egy videokazetta címének (Superklown) félreolvasásából született meg a cím, de különlegességként érdemes figyelmesen olvasni a Spoonman születését is.

A lemezfelvétel nehéz szülés volt. A maximalista Michael Beinhorn és az ebből a szempontból szintén mániákus énekes nem egyszerűsítette a helyzetet. Az elhúzódó felvételek során sokan beugrottak a súdióba, még maga Johnny Cash is.  A zenekart – mint már említettem megedzette a sok évnyi underground lét – így a  Superunknown sikere után is két lábbal tudtak a földön állni. Az előzenekaraikat egyenrangú félként kezlték, sőt az Alain Johannes-féle Eleven-t saját költségükön vitték el előzenekarnak.


Olvashatunk arról, hogy mennyire komolyan vette a dalszerzést, és mennyire nagyra tartották. Erre az egyik legjobb példa a Johnny Cash-féle Rusty Cage átértelmezése, amiben azért Chris-nek is bőven benne volt a keze.

Számomra nagyon érdekes volt, ahogy a szólópálya mellett elindult az Audioslave. Nagyon érdekes volt arról olvasni, hogy milyen gondolatok előzhették meg Chris és Morello-ék első találkozását és egymásra találását, majd a fellobbanó szikrából születő dalokat és a banda nem túl hosszú, ám dicsőséges fennállását. Meg persze azt is, hogy hogyan

“Előfordul, hogy megpróbálsz valakikkel kommunikálni, de nem értik, mit akarsz és feladod. Egyedül viszont szabadon kísérletezhettem.”

Chris Cornell

A szólókarrierre elég jól kitér. Különleges volt, amikor a James Bond film főcímdalának megszületéséről és utóéletéről olvastam. Cornell – legalábbis a könyv alapján megismert zenész – számára még a hosszú és sikeres pályája ellenére sem lehetett kis esemény találkozni az Angol Királynővel. 

https://youtu.be/fvXRs8cbsCc

A könyv vége számomra kicsit elnagyolt, de ezt be lehet tudni annak, hogy Chris hirtelen öngyilkosságának nem igazán voltak előjelei (legalábbis nyilvánvalóak semmiképp), hiszen épp a sikeresen visszatért Soundgarden-nel turnézott, miközben szólóban is tette a dolgát. Az utolsó koncertre emlékezve sem igazán tudtak jeleket felfedezni, hogy ilyesmire készülne. A Slaves and Bulldozers volt az utolsó dala.

Persze a könyv az emlékezéssel záródik. A szerző igyekezett összefoglalni a 2017. július 17-e utáni eseményeket. A zenekar és Chris özvegyének nem túl szép jogi csatározásától az emlékkoncertig. Természetesen sok a talány, de még nagyobb a zenerajongók hiányérzete, hiszen senki sem énekel többé úgy, mint Te

A Cser Kiadó kiadványát (köszönöm a lehetőséget!) jó szívvel ajánlom minden Soundgarden és Cornell rajongónak, meg azoknak is, akiket érdekel a kilencvenes évek zenei forradalmának e meghatározó hangja és a zenei szcéna. Draveczky-Uri Ádám (lásd Shockmagazin) kiváló munkát végzett a fordítással.