Coscradh
Nahanagan Stadial (2022)

Tegyük fel, hogy hatalmasat tévedtem és létezik menny és pokol. Tegyük fel, hogy a két világ végső csatája elérkezett és ebből nem maradhatunk ki mi sem. A harc megindul az égen és földön, szárazon és vízen. Sosem látott lények másznak elő a mélyből, kortalan entitások szállnak alá az égből és egymásnak esnek a szemünk előtt. Gigászok feszülnek egymásnak, irányítva a tüzet, vizet, levegőt, villámokat és minden elveszett lelket a jutalom reményében. Ami nem fuldoklik, az lángra kap, végtelenül kavarog a por és a hamu. Ha mindeközben egy lelkes filmes csapat found footage mozit forgatna az eseményekről, akkor talán megkapnánk azt a hangulatot és őrületet, amit a dublini Coscradh tudott kifacsarni a hangszereiből bemutatkozó albumán. Mindez előre sejthető volt a csapat korábbi, rövidebb kiadványainak tekintetében, akiknek neve egy régi ír kifejezésből származik, amit úgy tudnánk legjobban körbeírni, mint “győzedelmes mészárlás, kegyetlen letaglózás”.


A megzenésített rémálom egyébként a mára egyetlen alapító, Ciarán Ó Críodáin agyszüleménye, aki eddig a hasonlóan nyomasztó blackened thrash metal horda, a Sacrilegia kapcsán mutatkozott be az élő fellépések alkalmával. Ebből a zenekarból ragadta magával a több poszton is megfordult Jason Keane gitárost is, akit a death metal rajongók már megismerhettek a szigetország utóbbi éveinek egyik legjobb zenekarából is (Vircolac). A gitár mellett Ciarán ördögi vokalizálását is kiegészíti a maga elképzeléseivel, akárcsak a basszust kezelő Hick Ó Aodha (Atheos, On Pain Of Death), A gyilkos tempót Karl Leavey dogos digtálta az anyagon, aki azóta viszont átadta a helyét egy új dobosnak. Ez sajnos nem egyedülálló a Coscradh történetében, hiszen a jelenlegi tagok közül is van már, aki távozott, majd rövid idő után visszatért, a projekt messze nem tűnik annyira stabilnak és masszívnak, mint maga a bemutatkozó anyag. Nézzük, mit lehet várni egy bandától, aminek a neve egy régi ír kifejezésből származik (finom fordításban mészárlást, tömeggyilkosságot, tömeges pusztulást jelent), lemezének címe pedig egy hirtelen bekövetkező, máig megmagyarázatlan hirtelen lehülési jelenségről ered (kb. 11 000 évvel ezelőtt), aminek során Írországot megszabdalták a gleccserek.

Bizony, egy bizonyos szemszögből erősre sikerült a Nahanagan Stadial, aminek igazából egyetlen dolog fogja a vesztét okozni népszerűség tekintetében. Ez nem más, mint az, hogy ezt a csatát, epikus küzdelmet senki sem nyeri meg. Már a nyitó címadó tétel is teljes mértékben megfolyt és eltemet a sűrűségével jó kis riffjei, hangulata ellenére. Mondom ezt úgy, hogy ennél sötétebb zenékkel is el szoktam boldogulni. Itt nem a sötétség lesz a legnagyobb gond, hanem az, hogy tényleg nem marad tér még a kézzel fogható hangoknak sem, ahogy belefutunk ebbe a fergetegbe, példátlan káoszba. A hangzás is tesz róla, hogy szépen egybeolvadjanak a hangok, míg végül nem marad más a hallójáratunkban, mint egy zúgás, aminek már el is felejtettük az első perceiben reménytkeltő témáit. A rövidebb Feast Of The Epiphany is hasonlóan viselkedik: remek kezdés után fokozatosan omlik össze saját súlya alatt. A zenészeknek is felsejlett, hogy ez kicsit már sok lesz ég gondolták, hogy némi sikátorban visszhangzó, haláltusát idéző sikoltozással könnyítenek a terheinken.

Akienek ez segített, annak egyszerűbb lesz elfogadnia a Plagues Of Knowth robbanását, artikulálatlan morgássá változó vokálját. Konkrétan az jutott róla eszembe, hogy ez egy modern keretek között rögzített demó… A tétel végén jön is az újabb pihentetés: élesen sikító gitárhang, paranoiásan rezgő, agyzsibbasztó búgások tekintetében. A Cladh Hálainn 7 perce már teljesen kivégzett és arra serkentett, hogy leintsem a produkciót a vége előtt. Némi pihenő után azért még letoltam a 12 perces záró csemegét, ami azért kisegítette valamennyire a csapatot. A Feallaire Dóite tempóváltásai, hangulata alkalmas volt a zárásra és a pokoljárásra. Kár, hogy majd minden szerzemény úgy hangzott, mintha nem lenne már folytatás…

Végtelen, sűrű agonizáció, itt-ott nagyon erős témákkal, melyek hol belesüllyednek a teret nyerő masszába, hol ki tudnak emelkedni. Utóbbi esetben működik a lemez, de sajnos ettől még elég fárasztó tud lenni. A gitárszólók sikítanak, őrjöngenek, ez néha szintén jól működik, az állandó kínt és fájdalmat küldő “ének” viszont gyors továbblépésre ösztönöz. Kőkemény depresszív hangulathoz, ha a fejfájástól sem retteg valaki, azért ajánlható.

Lubomyr Melnyk
február 04.