Couch Slut

Take A Chance On Rock 'n' Roll (2020)

Még 2014-ben nyert díjat mint a egyik legjobb új “súlyosság” a Best of Brooklyn Awardson a Couch Slut. Azóta már a második lemezük a Contempt és elég nagyot ment, de mindenezek ellenére én csak a legutóbbi és egyben harmadik lemezükkel, a Take a Chance On Rock ‘n’ Roll-al ismertem meg őket. Azt mondják jobb későn, mint soha és ez itt végképp igaz, mert őket kár lett volna kihagyni.

Ez a bugyuta cím és náluk már szokásosnak mondható képregényes borító viszont, egy nagyon érdekes fúziós zenét rejt. Igazából a trükk nem bonyolult, alapjaiban noise rock-ról beszélhetünk, ami viszont metal hangzással és punk attitűddel van átitatva. Bár én ezt a lemezt hallgattam tőlük először, bepótolva a maradékot könnyen észrevehető, hogy eddig ez a legbefogadhatóbb és kompaktabb anyaguk. Bár a súlyosság maradt úgy, ahogy a zajos lendület is mégis sokkal jobban fókuszáltabbnak érzem mint a Contempt vagy akár a My Life As A Women dalait. Az egész lemeznek van egy lendülete, ami szinte rángatja, rugdossa végig ezen a 30 percen. A lágy és elegáns váltások , a gitár kellemes morajlása duzzad az energiától. A groove-ok lebontják az arcot, hogy utána egy kellemes melódiával újjá építsék.

A The Mouthwash Years zajos menetelése rúgja be az ajtót, ami mégis rejt hanem is simogató, de kellemes dallamokat. Megan Osztrosits egy megvadult succubus módjára vicsorít és hőzöng, hangja ha lehetne is változatosabb, tele van düh-vel és energiával. A Carousel of Progress már nem bánik olyan kesztyűs kézzel a hallgatóval, rá kapcsol a tempóra, a 90-es évek noise rock bandáit idéző témák és a gitár vinnyogtatás pedig, nem kerülheti el senki figyelmét. A tempó a picit gyorsabb és a közép tempó között játszadozik, amit néha egy jól elhelyezett kiállás tarkít amik többnyire rövidek és legtöbbször a feszültség generálása a célja. Itt most nincsenek céltalan, hangulat fokozó maszatolások és textúrák egymásra építgetése sincs. Minden lényegre törő és noha nem tagadja meg noise rock valóját, szóval a gitár az nagyon játékos, közben minden érthető is. Szinte érezni végig, ahogy az ereinkbe pumpálják a fekete dühtől és frusztráltságtól sikamlós mérgező masszát. Szexuális abúzus, erőszak, megaláztatás és dühvel telített keserű pillanatok elevenednek meg előttünk. Minden egyes szóhoz és sorhoz a valóságot facsarták ki és amikor elolvassuk, hogy ezeket megtörtént dolgok, történetek ihlették, talán még jobban át tudjuk adni magunkat a frusztrált haragnak. Az All The Way Downban a Stupid Manben mind ezeket az érzéseket találhatjuk meg. Az I’m 14 trombita témája pedig egy olyan keserédesen melankolikus és szomorú rész, hogy remélem a jövőben többször fogunk náluk találkozni ezzel a hangszerrel. Az utolsó Someplace Cheap című dalt pedig egy lágy zongora futam vezet fel, középtempós feszültség keltő lépdelés, az elkerülhetetlen végkifejlet felé, ami mint egy gyufa fellángolása úgy ér véget.

Megan vállán meg egy magyar címer van, ki tudja miért.

Hömpölygő metalosított noise rock, fél óra érzelmekkel átitatott punkos mocskolódás. Üres járat az nincs minden felesleg szépen le van csiszolva. A hangzás mosdatlan és zajos, a gitár pedig trükkös mintha a 90-es években fogant volna. A kísérleti jelleget most kicsit vissza fogták, így kaptuk ezt a kompakt, minden sallang mentes, célra törő lemezt. Tökéletes kezdés a zenekarral ismerkedőknek.